A Fukurodani Ásza (Bokuto x Reader)

Epilógus

Sötétség. Magány. Kétségbeesés. Amint ismét a jelenben találta magát [Név], ezeket érezte. Újra körbeölelte őt a semmi. Maga előtt látta a gyerekkorát, középiskolás éveit, munkakörülményeket, a boldog pillanatokat Kotaroval, a veszekedéseket, a béküléseket, az eljegyzést, az esküvőt, az iskolás találkozóját, mindent. A balesetet. Körbenézett, de nem látott semmit. Abban sem volt biztos, hogy egyáltalán mozgatta-e a fejét, annyira korom feketeség borította be a környezetét. Szabadulni akart az egyedüllét fojtogató marka közül, bármit megtett volna azért, hogy újra életben legyen, hogy a szerelme karjaiba omolva leljen békességre. Teljesen magatehetetlennek érezte magát; nem tudta, mihez kellene kezdenie. Minden olyan kusza volt, teljesen érthetetlen számára. Elvégre halottnak kellene lennie, emlékezett tisztán az éles fájdalomra, amikor a jármű nekik ment.

~ Hiányzol.

Végre hallott valamit. Pontosabban valakit. S nem is akárkit; férje hangja csapta meg a fülét. Ezzel együtt pedig a végeláthatatlan éjszín egy pontban kezdett fényt beereszteni. Mintha hajnalodni kezdett volna. Teljesen megörült, hiszen oly' rég vágyott már arra, hogy mást is láthasson. Így hát rohanni kezdett a fényforrás irányába. Ezúttal biztos volt a haladásában, ugyanis egyre nagyobb foltban látta meg a világosságot. Sírni tudott volna a megkönnyebbüléstől, hogy még nincs vége, valami vár rá. Hiába fáradt el, s esett össze jópár alkalommal, lihegve állt meg egy vakítóan fehér ajtó előtt. A fán lévő kilincs arany színű volt. kerek és ragyogóan tiszta. Belenézett, s meglátta könnyáztatta arcát, mire elmosolyodott. Végre láthatta önmagát, holott kezdte azt hinni, hogy már nincs alakja, csupán egy elátkozott lélekké vált. Amint kezét az ajtót nyitó fémre helyezte, egész testében irgalmatlan éles fájdalmat érzett, mitől összecsuklott a lába, így a földre kerülve vizslatta a kezét.

- Mi a fene?

Forgatta a kezét mindenfele, keresett valami magyarázatot a történtekre, de hiába szuggerálta a tenyerét vagy kézfejét, ujjait, nem jutott semmire. Szemöldökeit ráncolva kaparta fel magát a földről, s egy mély lélegzetet véve ismételten hozzáért az aranyhoz, s ezúttal is kegyetlenül kínzó fájdalom hasított végig a testén. Hátralépett egyet, nem bírta tovább fogni. Teljesen összezavarodott. A feje zsongott, az oldala szúrt, a lábai remegtek, mellkasa nehezen emelkedett, majd engedte vissza magát, ezzel megnehezítve a légzést. Megrázta a fejét, kellett neki egy kis idő, hogy összeszedje magát. Elhatározta, hogy kinyitja a nyílászárót, de nem tudta, hogyan fog menni neki ez úgy, hogy majd' belehal a fájdalomba. Maga sem tudta, mennyi idő telt el, de végül megpaskolva az arcát lépett közelebb a kínját okozó tárgyhoz. Ezúttal pedig hiába volt pokoli a kín, nagy nehezen feltépte az ajtót. Az abból kiszűrődő fényár pedig arra késztette, hogy szemei elé kapja a karját, miközben nagy nehezen, de biztosan kezdett el lépkedni előre. Istentelenül szenvedett, de megcsinálta: átment az ajtón.

=====

Bokuto ismételten oda sietett, ahová már fél éve folyamatosan: a kórházba. Az autóbalesetben mindketten súlyosan megsérültek, de ő viszonylag hamar felépült, három hónap után már haza is mehetett, noha egyedül, mivel szeretett neje kómában feküdt. Nehezen rázkódott vissza így a mindennapokba, nem is sikerült neki igazán, elvégre alig aludt éjjelente, mivel aggódott a szerelméért. Olyan jó ötletnek tartották azt az utat, annyira örültek neki mindketten, teljesen be voltak zsongva, a gyerekvállalás miatt pedig pláne. Erre a legtökéletesebb ötlet lett a legrosszabb döntésük. Pedig ők csak el akartak szökni egy kis időre a világ szeme elől, hogy kettesben tölthessenek egy kellemes hetet, mindenféle stressz vagy felelősség nélkül.

A férfi kocsiba ülve tette az anyósülésre a [kedvenc virág] csokrot, amit kedvesének vett, hogy felfrissítse a kórházi ágy melletti váza tartalmát. Nagyot sóhajtott, miután bekötötte az övét, s a sírás kezdte el kerülgetni. Amióta visszanyerte az eszméletét, súlyos mázsák nyomták a mellkasát, és ezek a súlyok egyre csak nehezebbek lettek, ahogy az idő telt. Egyesek azt mondták neki, hogy idővel könnyebb lesz neki, azonban ő ezt nem tapasztalta. Inkább rosszabbodott nap, mint nap a közérzete, ahogy kételyek között vergődve forgolódott az egykor közösen használt ágyukban. Kicsordult pár könnycsepp az aranyszínű szempárból, homlokát pedig a kormánynak döntötte, ahogy szorosan markolni kezdte a műbőr burkolatot rajta.