Nem tudhatja senki hányszor hal meg az ember.
Nem foghatjuk fel, hogy talán legelőször akkor halunk meg amikor megszületünk. Hisz a halál egy világ elhagyása. Mi nem szenvedtünk a méhben, de mintha előtűzbe küldetnénk megszületünk. Itt a nagybetűs ÉLETBE semmi sem olyan amilyennek mondják. A pokollal sem kéne fenyegetőzni, hisz az édes kevés a váltáshoz képest amit itt átélünk az anya védelméből egy sokkal félelmetesebb életbe vágva. Lehetnek jó napjaik, de nem vagyunk mi kiválasztottak, hogy minden tökéletes legyen, előbb vagy utóbb észrevesszük, hogy mennyivel jobb is lehetne, mennyivel jobb is volt kiskorunkban. Szóval legelőször születve meghalunk...ez egy.
Valahányszor egy hozzánk közel álló távozik, elhagy hogy nem láthatjuk többé valami kiszakad belőlünk, és meghal. Ez kettő. Az ember mindig kevesebb lesz valamivel. Sosincs annál több mint amivel születünk. Csak kevesebb. Azt a sok szeretetet amit akkor kapunk elkezdjük levetni. Kaphatunk helyébe gondolatokat de azok elfoszlanak. Mint a posztó amiben kivittek szeretteink elé a kórház kapuján.
Amikor egy könyv lapjai előtt ülve belemerülsz a talán már egy sokkal valósabb életbe ott is meghalsz egyszer, de az a jó ha csak egyszer. Átszámolva az ember az élete során hány, meg hány könyvet olvashat, saját életet és halált hozva magára? Nem tudja senki. Valahányszor meghalunk, felállunk, mert mindenki feláll, csak az nem aki nem itt folytatja, aki túljut a tűzön, aki újra születhet. Annak jobb, talán. De lehet nem. Miután újjálesz mennyi marad belőle? Bennünk is csak annyi van amit meghagyott a méh. Viszont szerencsére az nem vesz el tőlünk, semmit.
Az ember érzései is meghalnak, első szerelmek, bizalmasok ami körülötted van meghal. Te is. Mert valahányszor könnycsep gördül végig arcodon elhalt bőrdarabokat próbálhat újraéleszteni, mint virágot a harmat. De csak halált lát, és ő is azzá lesz, mert minden megszületik és meghal. De csak mi tudjuk hányszor.
