Álmodtam, jövőt álmodtam magamnak. Fekete nincstelenséget, holtak elfulladt dalát, a saját elmúlásom dalát. Egy férfi komponálta. Fekete cilindere már már ijesztő tudatlanságot árasztva csúszott a szemébe, arca borostás volt, igen ápolatlan. Megannyi seb a karján, ujjain, mellyekkel finoman ütött le egy egy billentyűt. Mint mondtam épp dalt írt egy dalt mesés tájakról, virágos házakról, másoknak talán ismeretlen nekem oly ismerős birodalmról. Szemeim előtt az életem egyes szakaszán oly jól ismert vihar tépte fák, özönvíz hátán hordozott talajból csonkított mosztalékok most nem voltak sehol. Harmat csitította a mélynek látszódó, de ekkora már alig alig észrevehető felszíni sebeket. Nem volt sehol már az a terméktelen talaj, helyette újra búrjányzó ösvényt ütött fel a dallam újabb sora.
