Tompulni hallom szívem dobogását, az izmaim már többé nem pumpálhatnak oxigént szerteágazó vénáimba. Pihenni készül vérem, egy bársony piros álmot ágyazva magának, megmozdulni többé nem akar. Szédülni kezdek, s akkor, abban a percben megláttam őt. Agyam utolsó kiszenvedett komplex képét, a neszt, mely égővörösben közeledik felém. Félelmetes lassúsággal vesz irányítás alá. Egyszer csak a testem, az ereim, majd az agyam, többé már nem gondolkozok, csak érzek, tompát, éleset és mintha most szárnyakat kapnék, de nem látok. Csak az előkelő idegen jelenlétét érzem, ő magából megnyugvást áraszt, biztonságot, mivel mindeddig az élet nem kínált. Megvonta tőlem, mint elveszett embertől az irányítást. De mint az eltévedt ember sem, én sem haltam bele, volt más mi éltetett, de visszagondolva inkább csak szenvedtem. Meglehet kezdem érteni miért is alvadt el vérem, talán nincs jobb annál, hogy döntenek helyetted, olyat ami neked jó, s repülhetsz biztonságban egy lénnyel, egy emberrel talán, de nem ez a lényeg. Érezheted közelében, hogy nem hagy el, soha-soha többé. Nem maradsz magad, mint életed más szakaszán megannyiszor maradhattál. Most nem. Élvezheted mit addig nem tapasztaltál, a számodra lehetetlent. Ez lenne az ajándékom az élettől? Meglehet. Örvendek neki, köszönöm. Lett egy halvány örömöm, mivel elhomályosíthatok egy pár fájdalmat, tompíthatok eséseket. És nem bánom ha egy pár pillanatig tart is. Hosszú fájdalmas idő amíg megtanulunk értékelni valamit, de utána minden egy világot jelent, egy bűntelen, büntetlen létezést mutat be. A tettek mezejét, mely csak rád várt arra, hogy valaki örüljön neki, mint gyermek a cukornak. Voltam én is gyermek. Egyszer. Milyen kicsinyesnek tűnő dolgok éltettek is akkor. Ha nem tudnám, hogy ezek nélkül lehet nem is itt lennék valószínüleg szégyellném ami akkor voltam, de így hogy mindenre visszatekinthetek nem teszem ezt. Mennyi minden történhetett volna másképp, akár csak egy pillanat hiánya, egy ilyen kis semmi pillanaté, máris más szögből tekinteném a szárnyalásom, mely mostanra édes zuhanásba váltott. Lehet másképp hallanám a neszt, a kedvest, ki elhozott, aki tudta, hogy nekem itt jobb. Ne feledd létem, ne feledd mit hiszel, hited ne veszítsd el, mert azután már nem te leszel.
