Mi van ha már annyira fázol hogy képzelődsz? Hogy a végtagjaidba már nem kering rendesen a vér? Mi van ha már annyira fáj az egész, hogy szívesebben vetkőznél mezítelenre, hogy hamarabb vigyen el a fagyhalál? Bizonyára már mindenhol csak jeget látsz, telet. Egy olyat mit valóságban sose érzékeltél, de képzeletedbe erősebben rajzolódjk ki, mint a valódi. Ilyenkor még jobban fázol, bizonyára dideregsz. Magad beleképzelésével egy ilyen cudar lehetetlen helyzetbe érzed a halál szelét, amely még utolsószor átfúj a ruhádon, belopja magát a csontjaid közé, és magakörül mindent megfagyaszt. Így jártam én is. Borzasztó. Vérem megfagyott már szembe se tudok nézni senkivel. A létem darabokra hull. Várom mert várnom kell. Rá vagyok utalva. Talán csak a remény menthetne meg, de azt akkor elvették tőlem amikor ide száműztek. Ez vagyok én egy roncs halmaz, jégdarabok. A szívem csonkjai szúrják vissza a szelet. De minek? Én nem értem, nem kértem. Csak teszi amíg lehet.
Ti ha tehetitek ne küzdjetek, rosszabb és annak az esélye hogy legyőzöd...valljuk csak be, igen kevés. Én bolond szívem. Sebhelyem, csenevész? Mit tettem hogy ki állsz értem? Világra is csak azért jöttem mert ez volt az opcionális. Te voltál aki fogadtál s azóta vársz is. Nem adod fel soha talán ezért ez a nagy ellentmondás. Oh de kérlek hidd el, nem hiába mondják. Nem akarásnak nyögés a vége...s ez most a kínok tánca, emlékek kavalkádja, és mind ennek vége.
