I'm worse - paulstreet ff. Befejezett

Nyolc

Ati
Igazából nem is kellett volna arra kérnie, hogy ne mondjak semmit, mert ezekt után percekig nem bírtam megszólalni.

Csak egy dolgon kattogott az agyam.
Megölöm azt a szemetet aki ezt tette vele.
Ránéztem Snowra. Néma csendben ült a fejét az asztalra hajtotta és láttam, hogy potyogtak a könnyei.

-Anyuuu!- hirtelen Henry jelent meg, egy pöttöm fekete hajú kisfiúval. És meg kell hogy mondjam, tisztára az anyjára ütött.

-Szia kishaver.-mosolyogtam rá.

-Miattad sír az anyukám?-nézett rám kikerekedett szemekkel.

-Nem kicsim, semmi baj.-Snow letörölte a könnyeit, és az ölébe vette a kisfiát.

Abban a pillanatban még jobban bele szerettem.

Nem érdekelt a múltja. Nem érdekelt, hogy más valószínűleg nem menne ebbe bele. Én csak egy erős nőt láttam, aki a sok szarság ellenére is kitartott. Kitartott, mikor úgy érezte már nincs remény. Felnevelt egy gyereket, egyedül.

Ezt a nőt láttam magam előtt.
A nőt akibe szerelmes voltam.

-Hé mi lenne ha elmennénk sétálni?-csaptam össze a tenyerem. A kisfiú szeme felcsillant.

-Légysziii! Láttam idefelé egy tök klassz
játszóteret.

-Rendben van, srácok.-miközben Snow felvette a kabátját jelentőségteljeden Henry-re néztem.
Szerintem vette az adást, mert pár perccel
azután, hogy kiértünk megszólalt:

-Hé Csongor, kérsz kürtőskalácsot?

-Naná!

-Gyere kishaver, hagyjuk a mamit beszélgetni.-kapta fel a kisfiút a vállára, majd nevetve odébb sétáltak.

-Figyelj, Hóvirág!-fogtam meg a kezét. Most először nézett a szemembe, mióta elmesélte a történetét. Az egész arca könnyes volt. Annyira rossz volt őt így, megtörve látni. Belesajdult a szívem.

-Csak essünk túl rajta.-mondta hallkan.

-Miről beszélsz?-kerekedett ki a szemem.

-"Jó volt veled, klassz csaj vagy, de inkább lépnék." Erre vársz nem?
Nem kell magyarázkodnod. Megértelek.

-Virág... most ne vedd sértésnek, de elment az eszed?- annyira meghökkent, hogy még a sírást is abbahagyta.

-Nem értem.-nézett rám tanácstalanul.

Megszorítottam a kezét.

-Először is: nem is tudnálak kidobni, mert nem vagy a barátnőm.
Másodszor: mi a picsaért tennék ilyet?

-Attila...

-Fogd be jó?- hirtelen hajoltam felé, két kezem közé fogtam az arcát, és megcsókoltam.
Nem gondolkoztam.

Csak azt akartam, hogy tudja, számíthat rám.
Elfogadom őt, így ahogy van. Még sosem találkoztam hozzá hasonló lánnyal. Nem fogom őt elengedni.

Miután hazaértem, nem tudtam mit évő legyek. Szeretem őt, ez világos.

De éreztem, hogy ez már nem gyerekjáték.
Van egy fia, basszus!
Ez a gondolat egész nap nem
Hagyott nyugodni. Bevallom, féltem.
Ki vagyok én, hogy felbolygassam az életüket? 

Ha tényleg akarom ezt, erősnek kell lennem. Borzasztóan tanácstalan voltam, és nem tudtam kihez fordulhatnék segítségért.
Hirtelen ötlettől vezérelve felkaptam a mobilom és gyorsan tárcsáztam. Nem is gondolkodtam.

-Szia kicsim!-anyukám arca mindig felderül, mikor felhívom őt. Mosolyogva figyeltem a nőt aki felnevelt, és bíztam benne, hogy tud segíteni.

-Szia anya!-integettem a kamerába.

-Mi a baj?-nézett rám mindentudóan.

-Baj? Ki mondta, hogy baj lenne?- túl jól ismer.

-Atilla, kisfiam, az anyád vagyok. Tudom, hogy mikor van bajod. És amúgy se hívsz túl gyakran, csak ha van valami, szóval hallgatlak! -mondta elfolytott mosollyal. Elhúztam a számat. Hát igen, mióta különköltöztem, egyre ritkábban beszélünk. Mérges is vagyok magamra emiatt.

-Semmi baj kincsem! Elfoglalt vagy és már felnőtt. Nincs szükség arra, hogy minden nap beszéljünk.-anyám mindig is nagyon megértő volt. Ezt imádtam benne.

-Anya... van egy nagy problémám.-sóhajtottam gondterheltem.

-Mesélj el mindent! Ki a lány?

-Basszus, mi vagy te ezotévés jósnő? Megijesztesz, anya.-ez a nő hihetetlen.

-Mondtam már Ati...az anyád vagyok, én mindent tudok. Plussz mintha a nővéred említett is volna valamit...

-Az áruló!-persze, hogy el kellett mesélnie, hogy beleestem Snowba, nem is Fridus lenne.

-De ez nem ilyen egyszerű...-és akkor elkezdtem. Bele se gondoltam, hogy mennyi minden van, amit ki akarok mondani. Hogy mennyi félelem, bizonytalanság és düh van bennem. Másfél órán keresztül szinte megállás nélkül beszéltem.- És nem tudom mit csináljak.-fejeztem be és éreztem, hogy könnyek csordulnak ki a szememből.

Anyám teljesen elképedve bámult rám.

-Szereted?-kérdezte pár perc múlva, és hangjából olyan szomorúság áradt, hogy megint majdnem elsírtam magam.

-Az életemnél is jobban.-suttogtam elkeseredetten.

-Akkor ne add fel! Fiam az élet nem habostorta! Egy gyerekkel... nehéz. Főleg ha az életük részese akarsz lenni. Apának kell lenned, ami 18 évesen hát... bonyolult. Neked kell mérlegelned, hogy ez a lány megér e annyit, hogy mostantól teljesen megválltozzon minden. A szavaidból ítélve, csak úgy fog a szívébe zárni teljesen, ha vele együtt a fiát is elfogadod. Megértem, ha neked ez túl sok.

-De?-annyira ott lógtak a levegőben anyám ki nem mondott szavai, hogy muszáj volt rákérdeznem.

-De, tudom, hogy te képes lennél rá. Rád nézek, és már most egy teljesen új embert látok. Aki szeret és törődik. Akinek ez a lány jelenti a világot. Kicsit mindig is féltettelek, mert nehezen nyitsz mások felé. De ahogy Snowról beszélsz, hallom a szeretetet a hangodban. Ez nagyon ritka kincs. Becsüld meg, és ne engedd el. Ő csak egy lány, aki egy egész világ terhét cipeli a vállán. Egyedül. És te fiam, simán lehetnél az az ember, aki segít neki.- mondta az én drága jó édesanyám, és olyan mérhetetlen büszkeséget láttam a szemében, amit ezelőtt még soha.

-Igazad van!-tudtam, hogy így van. Tudtam, hogy Snownak és Csongornak szüksége van rám. És nekem is rájuk.

-Ha elül ez az egész cirkusz, nagyon szeretném őket megismerni! Szóval fiam, ha nem hívod meg őket hozzánk, ne tudd meg mit kapsz!