Mielőtt elmegyek

1. Fejezet (Iskolából a kórházba)

Nem kapok levegőt,és úgy érzem mintha beteg lennék. Elég kellemetlen,de valahogy ki kell bírnom,mert hogyha hazamegyek az iskolából,akkor nem láthatom Őt. A fiút aki szebbé teszi a napjaimat. És amúgy is,hogyha hazamegyek gyengének fog gondolni. Szóval itt maradok,minden áron.
Annyira szeretem hallgatni,ahogy szuszog. Majdnem minden órán mellettem ül,mert legjobb barátok vagyunk.
Kicsengettek. Ahogy felálltam,elkezdett velem forogni a világ,és két másodperc múlva elsötétült a kép.
-Elájultam?-kérdeztem magamtól zavarodottan mikor megláttam a tükörképem,teljesen fehér ruhában,egy teljesen fehér szobában. Egyedül vagyok. Illetve most nyílik az ajtó és belép rajta Adam. A fiú akiért élek.
-Szia Soph!
-Szia Adam! Elájultam,vagy esetleg meghaltam?-kérdeztem tőle,mire ő,semmi rezzenéssel az arcán megrázta a fejét.
-Csak elájultál,de ameddig nem térsz magadhoz,addig én leszek veled az álmodban.-mondta mosolyogva. Oh szóval ez egy álom. És nem haltam meg,fantasztikus. Még álltunk egymással szemben egy olyan fél órát,majd mintha egy hangszórón keresztül meghallanám Édesanyám hangját. Igen ő az,és egyre csak erősödött a hangja. Majd eltűnt a fehér szoba,és kinyitottam a szemem. Anyám kisírt szemeit láttam meg először,majd álmosan felültem és megláttam apámat is. Ő is aggódó pillantásokat vetett felém,majd az ajtóra,mert az kinyílt és bejött rajta egy nővér. Csúcs,szóval kórházban vagyok, de hát így vajon,hány napon keresztül nem láthatom Adammet?
-Felébredtél Drágám?-kérdezte a nővér.- Oh milyen udvariatlan vagyok,engem Julienak hívnak.-mutatkozott be.
-Szia Julie! Mikor mehetek haza?
-Általában azzal szoktak a gyerekek indítani,hogy mi történt,de semmi gond, hogyha minden jól megy holnap után hazamehetsz. Utána még egy hétig kell otthon maradnod,mert bármikor elájulhatsz,és utána is csak füldugóval mehetsz,bárhova.
-Miért?-kérdeztem értetlenül.
-Mert nem jól reagálsz a hangos zajokra.-mondta kedvesen.
-És ez mit jelent?-kérdeztem teljesen lesokkolva.
-Amíg elvoltál ájulva,elvégeztünk rajtad egy tesztet, hangos zajokat hallgattunk veled, és te ezt nem jól élted meg, úgyhogy még az is elképzelhető,hogy magán tanuló leszel.
-Hát ez csodálatos.-gondoltam.- És mi van azzal,hogy most kéne emlékeket szereznem?-kérdeztem kicsit emeltebb hanggal.
-Neked nem szabad zajok közelébe se menned,mert rögtön elájulsz!-csattant fel.
-Oké.-mondtam elkeseredetten. Aztán Julie még mondott pár dolgot,hogy milyen vizsgálatokat láthatunk előre majd kiment. Én megkértem a szüleimet,hogy hozzanak nekem egy könyvet, a fülhallgatóm,a telefonom,és pár ruhát. Ezzel ők elhagyták az én egyágyas kórtermem,így kicsit jobban szemügyre tudtam venni. Semmi extra,az ágyból,egy éjjeli szekrényből,egy kis hűtőből,egy fürdőből,és egy székből állt. Mentem egy kört az osztályon ahol voltam,majd behaladtam a szobámba,és leültem az ágyamra. Elkezdtem sírni,torkom szakadtából. Szerencsére nem jött be senki,aminek örültem. Amikor rájöttem,hogy nagyon hangos vagyok,és ezzel árthatok magamnak,akkor abbahagytam,az üvöltéses sírást,és csendben folytattam. Majd rájöttem,hogy nagyon elfáradtam,ezért lefeküdtem aludni.
Amikor felébredtem sötét volt,de már ott volt a telefonom,a fülhallgatóm és a könyvem az éjjeliszekrényen. Megnéztem mennyi az idő,és mivel fél kettő volt ezért visszafeküdtem.
Reggel 10 körül keltem,írtam a szüleimnek,majd jött Julie és elkezdtük a vizsgálatokat. Estére lettünk kész az utolsóval. A végén már szédültem,ezért Julie felkísért a szobámba. Gyorsan el is aludtam.
Másnap boldog keltem,mert tudtam,hogy ma már hazamehetek,de még mindig egy hétig nem láthatom Adammet. Ahogy ebbe belegondoltam,rögtön elromlott a kedvem,ezért befeküdtem az ágyamba és olvastam. Ezzel telt el a nap. Délután megjöttek a vizsgálataim eredményének a fele. Julie azt mondta,hogy csak azért mehetek haza mert a fele,tökéletes volt,a másik felére még várunk,de majd konzultálunk. Amíg a többi eredményem nem jött meg,addig nem mehetek suliba. Kicsivel később anyáék is megjöttek,Julie ezeket nekik is elmondta,majd elment,mi pedig hét körül hazaértünk.
Az egy hét otthon unalmasan,mégis nyugalmasan telt. Rá kellett ébrednem,hogy hiányzik az osztályom moraja. Leültem az ágyara majd ismét elsírtam magam. Amikor sírok mindig írok a legjobb barátnőmnek,hogy valahogy vidítson fel,és ez mindig be is jön. De ez Sarahnak semmiség volt,mert ő mindig mosolyog, soha se szomorú. Ma miután felvidított utána megjegyezte mennyire érzékeny vagyok, amit hogyha nem is mutattam ki neki,nagyon kiakadtam rá. Gyorsan lezártam a beszélgetésünket,és lefeküdtem gondolkodni. Nem is értem,hogy mondhatja azt,hogy érzékeny vagyok. Nem tudom,ő mit érezne,ha olyan helyzetben lenne mint én. Na mindegy ilyeneken nem is rágódom. Inkább leülök olvasni.