Mielőtt elmegyek

4. Fejezet (A vallomás)

       Szombat van úgyhogy aludhattunk amíg meg nem jött a reggeli.  De Julie rendes volt és nem ébresztett fel,csak lerakta az asztalra. Nem aludtunk túl sokáig csak fél tizenegyig. Az annyira nem vészes. Ahogy fel keltünk megreggeliztünk,nekem csak tizenegytől volt kezelésem,és ma csak kettő a szokásos hat helyett,sőt elvileg vasárnaponként csak egy van. Na de mivel, reggeli után még volt húsz perc a kezelésig,gyorsan felöltöztünk és kiválasztottuk a ruháimat a talimra. Jó kis első randi,illetve,első tali. Illetve csak első,hogy  kettesben vagyunk. Hiszen osztálytársak és öt éve legjobb barátok vagyunk. Amióta egy suliba kerültünk. Szóval sokszor találkoztunk. De ez most fontos, hiszen elég durva témáim vannak szegény számára.

Sarah kitalálta,hogy mi legyen rajtam,úgyhogy mehetek a kezelésre. A két kezelés közti szünetben elmentem mosdóba,és akkor vettem észre,hogy  a napi két kemo nem tett jót a hajamnak,azaz a majdnem a felére csökkent a hajszálaim száma.
-Semmi gond.-nyugtattam magam. Végülis,ha szeret,akkor kopaszon is szeretni fog. Végi is lett a saját magam nyugtatásának,mert bejött Julie,és szólt,hogy kezdődik a második,ezzel a napi utolsó kezelés. Ennek örültem,mert tudtam,hogy akkor már másfél óra és láthatom Adammet. Ezeket átgondoltam befáradtam a kezelésemre,és egy jó kis gyomorideget szedtem össze.

Vége lett a kezeléseimnek mára,a végén még bent tartottak egy kicsit,és közölték velem,hogy egy hét hatalmas kezelés sorozat után csak rosszabodott az állapotom,amit sajnos magamon is tapasztaltam,mert sokkal fáradékonyabb voltam mint előtte. Azt mondta Smith doktor,hogy holnap bejönnek a szüleim és velük is konzultál. Sok dolgot nem tudtam mondani,úgyhogy annyit kérdeztem,hogy:
-Indulhatok,főorvosúr?
-Persze! Akkor holnap tízre az irodámban!
-Rendben!-mondtam,majd gyorsan eliszkoltam átöltözni,és ezt pár szóban elmondani Sarahnak. Holnap lenne vele az utolsó napom,hiszen egy hétről volt szó,és sajnálom,hogy nem tölthetem vele. Miközben öltözködtem,elmeséltem az állapotom rosszabbulását,és nem várt választ kaptam:
-Csajszi,tényleg látszik rajtad,hogy nem vagy jól,szóval szerintem megkérem anyuékat,hogy hadd maradjak veled. Nagyon aggódom érted,és szeretnék veled maradni,és hogyha megtehetem ezt,akkor meg is fogom.
-Sarah,nem kell itt lenned. 15 éves vagyok,hogyha nem hagysz egyedül akkor nem fogok tudni rendesen felnőni.-mondtam szelíden.
-Ha ezt elmondod anyádéknak tuti,hogy követelni fogják,hogy veled lehessenek,de ekkor jövök én,és megmondom nekik,hogy majd én vigyázok rád,úgyis egy hét és nyári szünet,akkor már a suli se gond. Vagy inkább anyád?-kérdezte mosolyogva.
-Jézus,inkább te.-mondtam nevetve.-hát jó,beláthatatlan ideig veled? Tetszik az ajánlat.
-Na én is így gondoltam!-mondta nevetve,majd szorosan megölelt és azt mondta:
-Menj,és vállald fel magad a srác előtt!-homlokon puszilt és kinyitotta előttem az ajtót.
-Megyek,e ha teheted,valahonnan figyelj,ha baj van,akkor valahogy rabolj!-mondtam neki teljes komolysággal.
-Csak nem lesz gond.-mondta nevetve,majd kilökött az ajtón és integetett nekem. Vissza integettem neki majd szédülten sétáltam a hall felé. Végig gondoltam magamban, hogy mit fogok mondani,teljesen egyenes szeretnék vele lenni,mert Adam nem szereti,ha köntör falaznak előtte.

Úristen látom. Milyen boldogan mosolyog felém! Annyira jó látni. Futnék,de jelenleg nem tudok,mert elképesztően fáradékony vagyok. Inkább csak sétálok,és hogy ne legyen kínos nem végig őt nézem,hanem a többi embert körülötte. Van aki sír a szüleivel,van aki örül a barátaival. Jó őket nézni,mert elvonják a gondolataimról a figyelmet.

Oda értem az asztalhoz,nem túl érdekes,műanyag fehér asztal, két műanyag fehér székkel. Leültem,majd Adam bele is kezdett:
-Na szóval Drága jó Sophiem! Mesélj! Mi nem telefontéma?-kérdezte vidáman. Kíváncsi vagyok a válaszom után,milyen fejet fog vágni.
-Figyelj! Tudom nagyon jól,hogy nem szereted,hogyha köntör falaznak előtted...-nem hagyta,hogy befejezzem:
-Igen ezt nagyon jól tudod.-mondta helyeslően.
-Szóval ezért én nem szeretnék,úgyhogy Adam. Beteg vagyok.-mondtam neki komolyan. Látom a partnerem arcára ráfagy a mosoly. Nem szólal meg,csak pontosabban szemügyre vesz,tetőtől talpig megnézi minden porcikámat,majd a fejem tetején lévő kendőn megáll a tekintete. Szeme könnybe lábad. Teljesen fal fehér lesz.
-Ugye nem?-kérdezi elcsukló hangon.
-De Adam. Rákos vagyok.-mondom komolyan,majd egyszerre fakad ki belőlünk minden víz,a szemünkön keresztül. Még ültünk egy kicsit,csendben sírva,majd megszólaltam:
-Adam. A másik dolog amit szeretnék mondani...
-Remélem ennél vidámabb.-mondta reményekkel a szemében.
-Az az igazság,hogy szeretlek,és nem barátságból.-itt megint elkezdtem sírni. Adam rám nézett,megfogta a kezem,belenézett a szemembe,majd megint ő is elkezdett sírni. Így ültünk talán egy-két percig,majd Adam is megszólalt:
-Tudod azért sírtam ebben a húsz percben annyit,mert én is szeretlek,nagyon,és amikor ezt elmondtad,hogy beteg vagy,belegondoltam,hogy mi lesz hogyha elveszítelek.
-Ezt komolyan mondtad?-kérdeztem bizakodva.
-A legkomolyabban.-nézett a szemembe,majd megcsókolt. Sokkal jobban fogadta mint ahogy gondoltam. És igen jól csókol. Sőt konkrétan elmondta az érzéseit. Azt hiszem ez életem legjobb napja. Kiszállt a csókból és a legkomolyabban nézett a szemembe a mai nap folyamán.
-Leszel a barátnőm?-kérdezte elképesztően cukin boci szemekkel.
-Ez milyen kérdés?! Hát persze!-nevettem fel.