Mielőtt elmegyek

3. Fejezet (A telefonbeszélgetés)

Péntek reggel van. Voltam a szokásos harmadik órán Sarahval,és ma este fogom felhívni Adammet.
Egész nap gyomor ideggel csináltam a kezeléseket,sokszor leszidtak a nővérek,figyeljek már egy kicsit. Elég nehéz kibírnon ezt a napot,de ilyenkor mindig eszembe jut,hogy azért csinálom,hogy élhessek. Ez mindig erőt ad.
Végre vége a napi kezeléseknek,már csak tanulunk Sarahval és beszélhetek Adammel. A napokban már többször keresett,de nem volt szívem neki a hazugságot mondani. Ezért inkább nem válaszoltam neki. Ez nagyon fájt,de nem annyira mintha hazudtam volna neki. Ezek a gondolatok kavarogtak a fejemben,így elég nehéz volt koncentrálni újdönsült tanárnőmre,de csak ez után beszélhetünk vele. Különben bűntudatom lenne. Felírtam az utolsó matek egyenletet a füzetembe,és megoldottam. Természetesen nem jól,de ki az aki ilyenkor a matekra figyel? Na mindegy,végre beszélhetek vele. A torkomban dobog a szívem. Megkérdezem tőle,hogy felhívhatom-e. A válasz öt másodperccel az üzenet elküldése után jött is,hisz már nagyon várta,hogy Sophie végre adjon magáról életjeleket. Tárcsázom a számát közben megkérem Saraht,hogy hozzon nekem egy csokit az automatából. Értette és el is hagyta a szobámat.
FELVETTE!
-Szia Soph! Hogy vagy! Mesélj el mindent!-kérte izgatottan.
-Szia Adam! Azaz igazság,hogy ez nem annyira telefontéma ami történt velem...-de nem hagyta,hogy befejezzem.
-Nem telefontéma? Két hétig nem hallok felőled semmit,azt sem tudom élsz vagy halsz,és annyit tudsz mondani,hogy nem telefontéma?-üvöltötte nekem a vonal másik végéből.
-Kérlek,nyugodj meg! Sajnálom,hogy nem válaszoltam,csak tényleg ezt nem tudom neked nem szemtől szembe elmondani!-mondtam neki nyugodt hangon.
-Hát jó. Mikor és hol találkozunk?- kérdezte nevetve. Hát tényleg fontos vagyok neki!
-Holnap gyere a kórházba. Elmondok mindent.-mondtam neki elcsukló hangon.
-A KÓRHÁZBA?- kérdezte tőlem,mintha a világ legrosszabb titkát árulták volna el neki.
-Mondom nyugi,igen kórházban vagyok,de vissza megyek,ígérem.-a mondat után jutott eszembe,hogy mit is mondtam valójában,és hogy milyen helyzetben is vagyok.
-Jézusom,oké megpróbálom feldolgozni,hogy kórházban van a legfontosabb ember a számomra.-mondta kedvesen.
-Nekem is te vagy a legfontosabb.-azta mindenit-gondoltam magamban.
Benézett a valószínűleg hallgatózó Sarah,és hang nélkül azt tátogta,hogy:
-És én?!-erre csak nevettem
-Mi olyan vicces?- kérdezte Adam zavarodottan.
-Csak Sarah.- mondtam nevetve.
-Oh,akkor értem. Na de én megyek mert családi vacsorázunk. Akkor holnap egyre ott vagyok a kórházban.-mondta kedvesen.
-Megbeszéltük.-mondtam boldogan.
-Szia Soph!-köszönt tőlem a legaranyosabb hangján amit valaha hallatott.
- Szia Adam!-búcsúztam tőle,a szomorú,de mégis aranyos hangommal.
Letette. Hát ez valami csodálatos volt! Elmondta az érzéseit,és aggódik értem. Ez most nagyon boldoggá tett.
-Na szóval,elég a második legfontosabbal csokizni a kórházban?-jött be Sarah nevetve.
-Elég alacsonyra teszem a lécet.-nevettem fel. Ezen ő is elkezdett nevetni,majd átnyújtotta nekem a szelet csokoládét,majd leült a foteljébe a "mesélj" fejét bevágva. Kibontottam a csokimat és elkezdtem neki mesélni. Mire befejeztük éjfél múlt,szóval mindketten lefeküdtünk,de egyikünk sem tudott aludni ezért még a vaksötétben minimum egy órát beszélgettünk,majd a szó közepén elaludtunk.