Word of my heart || YunGi ✓

first

A folyosón sétálva újra meg újra ellepte a gondolataimat az a személy, aki mindennél fontosabb számomra. Nem érdekelt, hogy most sietnem kéne, csak az, hogy mennyire szeretem őt.

Gimis korom első évében ismertem meg. A kollégiumban egy szobába lettünk beosztva, és ,,hasonló" szemelyiségünk miatt hamar barátok lettünk. Sötét életemben ő lett a fény, reményt hozott szilánkokra tört lelkemnek, és végre elhittem, hogy teljes lehetek egyszer. Elhittem, mert el akartam hinni. Csak miatta.

A személyiség, amit neki mutattam, csak egy álarc volt. Egy, az évek alatt majdnem tökéletesre kovácsolódott maszk, amely alatt törékeny, elfuserált személyem tökéletesen elbújhatott, a problémáimmal együtt. Az életben soha nem szándékoztam megmutatni se neki, se senkinek. Barátokat szereztem, hogy eltereljem a figyelmem saját szerencsétlensegemről.

Őt viszont nem akartam kihasználni. Nem, mert tudtam, ő értékes. Értékesebb mindennél, amit én valaha is meg fogok érdemelni, értékesebb minden életnél a földön - legalább is számomra.

Igen, fiú létemre beleszerettem egy velem azonos nemű emberbe, és egyáltalán nem ijedtem meg. Hisz ezért tagadtak ki otthonról, ezért kellett koleszbe költöznöm, és délutáni műszakban dolgoznom egy éjjel-nappaliban, legalább hat órát. Nem kerestem se sokat, se keveset, épphogy kaját tudtam venni a megmaradt zsebpénzemből, és el is tudtam rakni a lakásra, amit bérelni fogok. Természetesen azt is keresni kell.

Kellett a pénz, meg akartam élni, emellett pedig még arra is figyelnem kellett, nehogy a szemelyiségemet takaró maszk egy pillanatra is elcsússzon az arcom elől, ezzel felfedve szánalomra méltó igazi énemet.

Éppen ezért nem mondtam neki semmit, inkább csak ő beszélt, amikor valamiért társalogtunk.

Ezzel ellentétben kettős érzések kavarogtak bennem. Egyrészről meg akartam bízni benne, rábízni a titkaimat, az életem eddigi szakaszait, egy másikról pedig el akartam lökni őt is magam mellől, ahogy anno tettem mindenkivel, aki megtudta: valami nem okés. Nem akartam segítséget, soha nem szorultam rá, legalább is eddig.

Most pedig közel vagyok ahhoz, hogy újra felfedjem magam valaki olyan előtt, akiben biztos vagyok, hohy elítél. És persze bízni akarok benne, mert ő is bízik bennem, de nem veszi észre, hogy szenvedek. Azt akarom, hogy az ölébe fekve simogassa a hajam, miközbem vígasztal: Semmi baj nem lesz, én itt vagyok neked! A másig véglet, ami jó lenne, ha elmúlnának az iránta táplált kusza érzéseim, és el tudnám lökni őt abból az okból, hogy már két éve folyamatosan hazudok neki magamról.

Basszus, elkések! - ötlött belém a gondolat, aztán rohamsebességgel futottam a suli épülete felé. Még éppen becsöngetésre értem be, aztán ziláltam elfoglaltam a helyem San mellett. Choi San kedves fiú, mosolygós, és kissé birtokló típus. Ő is meleg, mint én, akár a Nap. Mondhatni közel állunk, bár nem mutattam magamból semmit neki se.

Ahogy mindig, ő éppen a terem másik végében ülő levendula hajú fiút bámulta.
- Szia! - köszönt rám sem nézve, és újra belemélyedt a srác stírölésébe, aki mellett ott ült az én szobatársam. Beszélgettek, bensőmet különös, szorító érzés fogta el, és újra átkozni kezdtem magam féltékeny valóm miatt. Hisz csak barátok! És attól, hogy én szeretem, nincs jogom féltékenynek lenni, hisz nem tartozunk egymáshoz... sajnos.

A matek hamar eltelt, és már csak arra lettem figyelmes, hogy egy csapat árnyék veszi körül a padunkat, és egy baráti beszélgetes közepébe csöppenek. Ott volt mindenki, akivel lógtunk. San, az ő kiszemeltje, a lila hajú Wooyoung, a kissé apáskodó Hongjoong az eggyel felettünk levő évfolyamból, és végül, de nem utolsósorban az én csodás, egyetlen szobatársam.

- Hong, jössz velem büfébe? - kérdezte egyetlen szerelmem Hongjoongtól, aki egy készséges bólintás után el is indult utána. Végül hárman maradtunk, és ebből a háromból San is elhívta Woo-t valahová, szóval újra egyedül maradtam.

Csak firkálgattam a füzetembe, unatkozva, és rettentően magányosan. Hiába voltak itt, páratlanul voltunk. Jogosan éreztem magam annak a bizonyos felesleges embernek. Nem tudtam megnyílni előttük, így aztán nem erőltették egy idő után.

Miután becsöngettek, megint belefeletkeztem az unalmas, érthetetlen órákba. A napom fénypontjai azok az ellenálhatatlan, gyönyörű mosolyok voltak, amit a szobatársam villantott, igaz, nem engem aranyozott be vele, de én is megfürödhettem különleges fényében, még ha illegálisan, engedély nélkül is.

Mikor visszaértem a szobámba, éppen volt időm egy szendvics befalására, és hogy evés közben megoldjam azt a pár matekpéldát, átnézzem a törit a holnapi dolgozatra, mielőtt még elindultam volna dolgozni a közeli boltba.

- Hova mész? - kérdezte, mintha nem tudná. A kanapénkon elterülve irtózatosan aranyosan festett. Nem akartam sokáig bámulni, nehogy feltünő legyen. Mégis végigmértem egyszer-kétszer... háromszor, de ott, abban a pillanatban csak válaszoltam, és néztem különleges arcmimikáját, ahogy az a halvány mosoly táncol rajta.

- Dolgozni! - jelentettem ki leplezetlen természetességgel. Lebiggyesztette a száját.

- Nem lehetne, hogy ma itt maradj velem? - állt fel, és egyre csak közeledett. Megráztam a fejem.

- Egy napot sem hagyhatok ki. Sajnálom. - mondtam, majd megfordulva mentem volna ki, amikor hátulról ölelő karokat éreztem. Végtelen boldogsággal simítottam végig fehér bőrén, majd egy halvány mosolyt elengedve indultam el végre.

Kár, hogy az a mosoly sem tudott igazán őszinte lenni. Pedig én tényleg próbálkozom, hidd el! Csakis érted, megpróbálok egyszer őszintén mosolyra fakadni, Yunho!

~민기