Word of my heart || YunGi ✓

second

Tizenegy körül értem haza. Négytől tízig dolgoztam, de előtte és utána is volt egy kis dolgom. Meg akartam venni a könyvet, amit kinézett egyszer. Nincs semmilyen ünnep, de attól még ajándékozhatok, nem?

Halkan nyitottam be a szobánkba, miközben levettem a cipőmet. Halkan leraktam a kulcsom, és nem is én lettem volna, ha nem tanyázom el rögtön az első dologban, ami elém került: a lábamban. Halkan nyögve elkászálódtam a szobánkig, előkotortam a pizsamámat, és a fürdőbe zárkóztam.

Vetkőzni kezdtem, újra és újra ,,megcsodáltam" a saját nyomorúságom eredményét: hegeket a hasamon. Nem akartam gúny tárgya lenni, se gyanút kelteni, ezért nem a karomon csináltam. A tesiöltözőben letudtam annyival, hogy szégyellem a testemet, és a többiektől elszeparálódva oldottam meg az átöltözést.

A hideg víz kellemesen csordogált le a testemet, miközben remegtem alatta. Nem akartam meleggel fürdeni, és amúgy is alhasználták már, szóval nem maradt az ilyen késői embereknek, mint én.

Utána már pizsamában bebújtam a Yunhóval közös ágyunkba. Mi kaptuk az egyetlen franciaágyas szobát a fiúkollégiumban, és egyikünk sem nyafogott miatta. Tökéletesen elvoltunk.

- Mingi, te vagy az? - nyammogva felém fordult, szemét is nyitogatni kezdte a félhomályban.

- Mm. - értettem egyet azonnal. Mintha csak meg akart volna bizonyosodni az igazáról, megtapogatta a mellkasomat és a karomat.

- Hideg vagy! Hidegvízzel fürödtél? - kérdezte közelebb csúszva hozzám. Megint csak hümmögtem. - Ne aggódj, majd én felmelegítelek, oké? Nem kell, hogy megfázz! - hirtelen ölelt át, fejét a mellkasomba fúrta. Megefszülve próbáltam eltolni.

- Nem kell, nem fázom! - libabőrös voltam, a kezem is remegett, de tagadtam. Megijedtem a helyzettől.

- Mingi, most az egyszer nem aludhatunk így? Olyan kényelmes! - nyammogta álmosan, és erősebben fonta körém a karjait.

- Mm. - egyeztem bele végül, és lassan, bizonytalanul átkaroltam a vállait.

Kellemes illatában mártózva tértem nyugovóra, és be kell vallanom: azon az éjszakán nem fáztam a magány hidegétől.

Ahogy egyre hűlt a hőmérséklet körülöttem, úgy ébredtem fel fokozatosan. A mellettem lévő hely már üres volt, de a gyűrött lepedő mégis azt tanúsította: nem egyedül töltöttem az éjszakát.

A konyha felé battyogtam, ahol megláttam az éppen reggeliző Yunho-t.

- Jó reggelt! - köszöntem neki, és ekkor tudatosult bennem, hogy igazából semmi keresni valóm a helyiségben, hisz nem szoktam reggelizni.

- Neked is! Eszel? - kérdezte egy mosollyal, ami szokás szerint majd' elolvasztotta a szívem. Megráztam a fejem.

- Nem - válaszoltam végül, mire megjátszott csalódotsággal nézett rám.

- Mingi, üres hassal nem lehet tanulni! - nyaggatott, de a további unszolás elkerülése érdekében megráztam a fejem, majd otthagytam, és a fürdő felé vettem az irányt.

Szokásomhoz hűen egy hüsítő zuhannyal kezdtem, ami nem tett sok jót az alapból alacsony testhőmérsékletemnek, de ez a tény érdekelt a legkevésbé. Yunho tegnap esti viselkedésén gondolkodtam.