12

2. fejezet: Sam

Teljesen elment az eszem!
Megcsókoltam azt a lányt, aki évek óta a barátom.
Te sem tagadhatod le, hogy jól esett és belé vagy esve.
Nem!
Nem lehet. Piper és én...nem szerelemre születtünk.

Hétfő reggel Piper szokatlanul csendben volt. Reggelinél szinte nem is nézett rám és aligha váltott velem pár szót a hétvége maradék idejében.
Tudtam, hogy elcsesztem vele a dolgokat.
-Jó reggelt. - köszörülte meg a torkát.
-Neked is. - vetettem oda, nem túl finoman.
-Sam én... - kezdte, de azon nyomban közbe vágtam.
-Nézd Pi. Nekem nem jelentett semmit az a csók. Barátok vagyunk...
Miért csinálod ezt vele?
-Nekem te soha nem tetszettél. Olyan, mintha a húgom lennél. - folytattam.. Eszement idióta! Mindent elrontasz! Örülsz magadnak? Seggfej!
-Tudom Sam. Tudom, hogy barátok vagyunk. - szólt halkan Piper.
-Akkor ehhez is tarsd magad. - feleltem ridegen és otthagytam a konyhában.
Amikor már messze jártam a háztól felüvöltöttem.
Hogy lehetek ekkora barom?
De nem...
Pi jobb, ha nem tudja, hogy évek óta szeretem őt.

Az egyetemre beérve Cam szokásához híven egy pacsival üdvözölt.
-Pipert hol hagytad? - kérdezte és mögém nézett, hátha itt terem a semmiből.
-Azt hiszem úton van. - feleltem összeszorított fogakkal.
-Csak nem történt valami köztetek? - kérdezte komolyan rám nézve.
-Nem. Csak most külön jöttünk. - mormogtam, miközben a fogaim majd' kihullottak, annyira sanyargattam őket.
-Ez nekem fura. - nézett rám gyanakvóan, de nem folytatta tovább.
-Lám, lám! Saaam! - hangzott mögöttem énekelve egy hang.
Magamban felsóhajtottam.
-Szia Elena. - vetettem oda nem sok örömmel.
-Hogy vagy, szépfiú? - dőlt neki a falnak, hogy velem szemben legyen.
Tökéletesen meg tudtam állapítani a szájában lévő rágó méretét és színét.
Édes istenem, hogy a fenébe lehet így rágózni??
-Nem sok minden. Órára kell mennem. - dünnyögtem és próbáltam Elena csámcsogását kizárni, amitől kedvem támadt volna fejbe kólintani egy baseball-ütővel.
-Sam, a suli népszerű pasija mióta tartja be a szabályokat? - kérdezte felhorkantva Elena.
Oda se figyeltem rá.
Legalább volt annyi esze és vette a lapot.
-Ahh. Mindegy. Majd még találkozunk. - kacsintott rám búcsúzóul.
Én a fejemet csóváltam és megindultam a termek felé.
Ekkor suhant el mellettem Piper.
Utánanyúltam.
-Hékás! Te meg miért trappolsz annyira? Még van egy csomó idő az órák kezdéséig.
-Hagyj békén Sam! - felelte szárazon és lerázta a karomat magáról.
-Nézd Pi. Sajnálom ami reggel történt.- nyögtem ki hirtelen.
-Nem érdekel. - felelte gyorsan.
-Kérlek hadd hozzam helyre.- könyörögtem.
-Megcsókolsz aztán otthagysz és reggel közöd, hogy nem jelentett semmit, aztán megint faképnél hagysz. Mi a fene ütött beléd? Miért csókoltál meg, ha nem jelentett semmit neked? Csak... Hagyj békén. - mondta Piper és a szemeiben könny gyűlt. Rohanni kezdett a hosszú folyosón.
Mi a fene ütött beléd?
Ez az...
Hogy még én sem tudom...

Történelmen figyeltem a mellettem feszülten ülő Pipert.
Hogy szúrhattam el vele ennyire?
Nem nézett rám.
Úgy tett, mintha firkálna valamit, de tudtam, hogy néha rám pillantott.
Hirtelen szédülni kezdtem és hányingerem támadt.
Megfeszültem ültömben és minden erőmmel azon voltam, hogy ne rókázzam le a padot.
-Mr. Dale. Minden rendban van önnel? - nézett rám a professzor.
-Nem. - nyögtem ki. - Ki mehetnék a mosdóba?
-Természetesen. De ha jobban van, igyekezzen vissza. Ez egy fontos anyag, amit most veszünk. - intett az ajtó felé a prof.
Én felálltam.
Innen olyan messzinek tűnt az ajtó. Magam sem tudom, hogy tudtam odáig elkecmeregni.
Sajnos a férfi mosdót már nem tudtam elérni.
Összecsuklottam a folyosó közepén.
Hirtelen kivágódott a terem ajtaja.
-Úristen Sam! Sam, kelj fel!- hallottam Piper kétségbeesett hangját.
Bocsánat Piper. Ezt az egyet most nem tudom neked teljesíteni.
Elnyelt a sötétség és vele együtt Piper arca is eltűnt.

Lassan, de nagyon lassan ébredtem csak fel.
Mintha a jeges vízből próbálnék kikecmeregni.
-Sam! - hajolt fölém Piper.
Én halványan elmosolyodtam.
Mindig megnyugtat a hangja.
-Jól vagyok, kicsi Pi.- szólaltam meg rekedtes hangon.
Furán éreztem magam.
Annyi érzés kavargott bennem.
Fájdalom, aggódás, boldogság és egy csepp harag.
De mintha nem is én éreztem volna.
Ez Piper érzései voltak!
Elakadt a lélegzetem.
-Piper...érzem amit te! - ültem fel gyorsan.
-Hogy mi? - nézett rám elkerekedett szemmel.
-Érzem amit te. Ha nem hiszel nekem akkor bebizonyitom. Gondolj... Gondolj a csókra. - mondtam kissé idegesen.
Piper becsukta a szemét.
Engem azonnal és nagy erővel megrohant érzések kavalkádja.
Zavartság, boldogság, harag, szenvedély.
-Haragszol amiért megcsókoltalak? - kuncogtam.
-Egy kicsit. És sajnálom, hogy a folyosón úgy viselkedtem- hajtotta le a fejét és ha nem éreztem volna az igazi megbánását, akkor is ki tudtam volna venni a hangjából.
- Semmi baj. - öleltem meg. - Én sajnálom.
-Tudom, hogy szeretsz.- mondta hirtelen Piper
- Mégis honnan? - kaptam fel a fejem.
- Olvasok a gondolataidban. - felelte Piper.
Ez már sok volt.
Hogy a fenébe lehetséges ez?
Mi történt?
Várjunk csak...
- Pi. Mióta tudsz olvasni a gondolataimban?
-Amióta a nyaklánccal történt valami.-felelte.
Én felálltam és magam után húztam Pipert.
-Sam! Hová megyünk?
-A könyvtárba.