Sár és arany (Dramione)

9.

Draco Lucius Malfoy szemszöge:

Könnyes szemekkel néztem a Granger lány után. Nem tudtam, hogy visszajön-e még valaha hozzám. Kiszámíthatatlan volt, szeszélyes és akaratos. Mindig megszerezte, amit akart. Már csak az volt a kérdés, hogy min agyalt az angyalarcú griffendéles lány.
Akárhányszor elhaladtunk a folyosón egymás mellett, a levegő megfagyott. Mindenki fürkészve bámult minket, és féltek, hogy robbanunk. Én voltam a piros gomb, ő viszont a robbanószer. De így is illettünk egymáshoz. Én voltam a másik fele. Az az apró, de jelentős piros gomb. Viszont átvitt értelemben fordult a kocka. Ha valóban ő a dobozban a robbanószer, de én a gomb, akkor az én kezemben kellene, hogy legyen az élete. De egészen más volt a helyzet. Az életem az ő kezében lebegett. Leginkább a szívem. Gondolkoznom kellett. Ha megnyomom a gombot, újra összetöri a szívem. Az első törés csak gyakorlat volt, ez már élesben ment.

Hermione Jean Granger szemszöge:

A Dáma már csak nyerni akart. De a győztes szerepet leszámítva nem tudtam, mit akarok. A szőke hercegemet, vagy egy nyertes bosszút? Lelökni őt, vagy vele táncolni a játéktáblán? Éles volt a helyzet és mindkettőnk félt, de ugyanakkor remegett is a másikért. Folyton-folyvást pörgött az agyam, de egyre csak az lebegett a szemeim előtt, hogy szinte haldoklik a szerelmünk. Én még nem voltam kész elengedni ezt az érzést, szóval küzdenem kellett... És itt rájöttem mit akart a Dáma a fejemben. A szőke hercegét, és vele táncolni a játéktábla szélén. Az élet peremén.

- Hermione, indulhatunk? - kopogtatott Harry. - Igen, jövök! - álltam fel az ágyamról. Vasárnap lévén szabadon mozoghattunk a Roxfort területén belül.
- Ron merre jár? - vontam kérdőre Harryt. - Úgy tudom, Lunával és Nevillel elmentek a könyvtárba - vonta meg a vállát. - Oh, értem. Hova megyünk? - kérdésemre nem kaptam választ, a szemüveges fiú csak karon ragadott és velem együtt kezdett futni. Egészen a kviddicspályáig meg sem álltunk.
- Mit keresünk itt? - néztem kissé ijedt tekintettel barátomra. - Ne aggódj. Mi csak beszélgetünk. De ők... - mutatott az öltözők irányába, ahonnan a Mardekár ház kviddicscsapata lépett ki. - Na, ők gyakorolnak.
Lábaim megremegtek, szemeim Dracora siklottak. Szívem egyre hevesebben dobogott.
- Harry... - kezdtem bele mondanivalómba. - Tudom. Egyszerűnek tűnik a kettőtök kapcsolata, de csak ti ketten tudjátok, hogy mennyire nehéz ez köztetek valójában. Csak ti érzitek, hogy mi zajlik le a szívetekben. Tudom, mit szeretnél. Odamenni hozzá és megcsókolni, aztán gondolkodás nélkül egyre jobban belehabarodni. Szívesen megkérdezném tőled, hogy megéri-e, de elmondom helyetted a választ: a szerelemben, mindig minden megéri, kivéve egy dolog. A szenvedés. A te szíved is diktál egy ütemet, de a ritmus nála van - kétségtelenül, Harry elmondta azt, amire szükségem volt.
Felültünk az egyik kilátóra, de egy tüske még mindig szúrta a szívem.
- Mi történik, ha az ütem, amit a szívem diktál, túl lassú? - néztem fel Harryre. - Nincs túl lassú, sem túl gyors. De ha úgy éreznéd, hogy az ütemed egy kicsit lassú, szólj nekem. Ha úgy éreznéd, hogy az ütemed egy kicsit gyors, szólj nekem - mosolygott rám. Tekintete hirtelen a pályára tévedt, mire én is odanéztem. Draco egy helyben állt, és őszintén nem akartam tudni, hogy a két fiú, mit vitatott meg egyetlen szemközt nézéssel.

Ismét megkésve, de sikeresen és összeszedetten megírtam egy újabb részt. Őszintén, az online oktatás nagyon sok időmet elveszi, nektek is kitartást, szerintem szükségetek lesz rá.