Sár és arany (Dramione)

8.

Draco Lucius Malfoy szemszöge:

Az agyam akárhogy pörgött, nem jutottam düllőre. Csak kattogtam és kattogtam. Hermione lenéző pillantása lebegett a szemem előtt, és fájt. Szimplán csak az, hogy szeretem. Minden egyes ébredésem ő volt. Mintha ő lett volna a Holdam, ami fényt hoz a sötétségembe. Féltem, hogy belebukunk az életbe. Elbukunk, ahogy kimondjuk egymásnak a szeretlek szót. De nem próbáltuk, nem bukhattunk. Lett volna lehetőségünk, de az az igazság, hogy ő is félt, nem csak én. Még ha nem is mutatta, én láttam. Legbelül reszketett, ellepte a fájdalom. Mind a ketten továbblépésen gondolkoztunk, miközben egymásban olvastunk. Szánk sarkában ott bújkált a titkos mosoly, amikor láttuk egymást, de titkoltuk. Titkolnunk kellett, vagy végünk.

- Indulhatunk? - tört rám Blaise. Hétvége alkalmából, Roxmortsba indultunk. - Igen - sóhajtottam, majd követtem Blaiset és a később csatlakozó Pansyt.

Az udvarra érve, megpillantottam Grangert. Szemei csillogtak, fejét Potter vállára ejtette, a legkisebb Weasley fiú pedig a lány haját simogatta nyugtatás képpen. Csakhogy nem igazán ment neki. Minél inkább próbálták vigasztalni, annál inkább elengedte magát és legbelül elgyengült, majd mikor tekintete egy pillanatra rám szegeződött, kitört belőle a sírás. A hátamon Pansy kezét éreztem, mire hátrakaptam a fejem.

- Menj - mondta, majd bólintott. De én féltem. Mások véleményétől, egy újabb töréstől. Lassú és félő léptekkel indultam a lány felé. Mikor odaértem, kezénél fogva, gyengéden elhúztam Harrytől, majd szorosan átöleltem. Hangos súgásokat hallottam, de most az egyszer nem érdekelt. A karomban tartottam Őt.
- Tudod, nagyon zavar, hogy mások is látnak. Inkább félek. De egész életemben féltem egy újabb töréstől, a szerelemtől. Félek, hogy összetörsz, akár holnap, akár holnap után. Szeretnélek szeretni, de szabadon nem megy. Kényszeríts, hogy szeresselek, vagy nem megy igazán - fejemet a lány nyakába hajtottam.
- Az elején nem tudtam, nem gondoltam, hogy ez lesz egy ártatlan késésből, egy ártatlan büntetőmunkából. Csak aztán egyre több lett, titkos találkákból, majd érzésekből. Azt hiszem annyira belédszerettem, hogy fájdalmat okoz, ha nem lehetek veled. Pedig itt vagy, de nem érinthetlek meg - Hermione kezei eltűntek rólam, szemeit könny áztatta, az emberek, akik körül vettek minket, meglepődve néztek. De mégis, mintha azt érezték volna, amit mi. Szenvedélyt, fájdalmat és tilalmat. Abban a pillanatban mi voltunk Rómeó és Júlia, ők pedig a nép.

Hermione Jean Granger szemszöge:

Nem akartam ott lenni. El akartam menekülni. Vissza oda, ahol még nem volt ez az egész. Ahol nem szerettem Draco Malfoyt. Bár valahol felteszem magamban a kérdést, hogy egyáltalán volt ilyen? Biztosan. Akár Rómeó és Júlia, mindig mindenkinek a tiltott kell.

- Mindenkinek jobb, ha mi most itt maradunk Roxfortban, menjetek érezzétek jól magatokat - intézte szavait Harry a Weasley-testvérekhez, majd vállamat átkarolva elindultunk a Griffendél-torony felé.
- Tudom, hogy iszonyat nehéz, de engedd el a fájdalmat. Szabadon szeress, ne korlátok közt. Neki sem és neked sem. Azt hiszitek, hogy ez a korlát - mondta lágyan Harry, de nem értettem mire céloz. - Mégis mi? - kérdeztem letörölve könnyeim.
- Az élet, Hermione. Ne vegye át feletted az irányítást. Irányítsd te, mert a te életedben te vagy a Dáma és a Dáma mindig nyer vagy dönt. Válassz. Nyerni akarsz, vagy dönteni? - kérdezte Harry, mire elmosolyodtam. Azt hiszem mindkettőt akartam. Én voltam a Dáma.

Még egyszer hátranéztem, és láttam, ahogy néz. A csillogó, üres, szürke szemeivel...

Azt kell mondjam, hogy ezzel a résszel kifejezetten elégedett vagyok. Nem azért, mert sok benne a szenvedés és mazochista lennék. Hanem, mert végre beleöltem a saját érzéseimet. Amikből néha túl sok van, néha túl kevés. Most kicsit túlömlöttek, de büszke vagyok magamra.