Sár és arany (Dramione)

4.

Draco Lucius Malfoy szemszöge:

A kviddics meccs után a csapattal a klubbhelyiségünkbe vonultunk, ahol már visongató lányok fogadtak. Pansy az oldalamon ugrálva, a nyakamat szorongatta, én pedig csak semmit mondó tekintettel meredtem előre. A különféle italok már az asztalon sorakoztak, mindenki nekiállt vedelni,  mint az őrültek. Pansy még mindig rajtam csüngött, de nekem semmi kedvem nem volt a "nagy  ünnepléshez", így még mindig a Parkinson lánnyal az oldalamon bekullogtam a szobánkba. Az ágyra lehuppanva, csak az járt a fejemben, hogy mit csinál éppen Hermione Granger. Miért érdekel engem egyáltalán? A hülye Shakespeare jelenetünk óta szinte mindig ő jár a fejemben.

- Na és mit csináljunk? - szólalt meg Pansy, visszarántva a jelenbe.
- Miért nem vagy kint a többiekkel? - kérdeztem választa sem méltatva.
- Mert te itt vagy? - úgy tűnik kérdésre kérdéssel válaszolunk. Szavai bizonytalanabbul hangzottak, mint eddig.
- Menj ki - kértem.
- Tessék?
- Pansy... Csak menj ki kérlek - szavaim hallatán, könnyes szemekkel az ajtó felé indult. Egyedül akartam lenni, és ezt Parkinson nem éppen könnyítette meg. Valami megmagyarázhatatlan érzés fogott el. Csak a hülye Griffendéles sárvérűre tudtam gondolni, semmi másra. Mintha ő uralta volna az egész lényemet. Az agyam, mintha egy pontra fókuszált volna, az pedig Hermione Jane Granger volt. Amint az ajtó becsapódott a Mardekár "hercegnője" után, kiterültem az ágyamon és egyre csak gondolkoztam. Minden lánynak kellek, és mindenki olyan könnyen adja magát. Granger miért nem? Ő olyan más... Talán pont ez az, ami megfogott benne. Magamnak sem igazán merem bevallani az érzéseimet nem, hogy másnak.

Reggel a másnapos szobatársaim nyöszörgésére keltem, amit nem igazán volt kedvem tovább hallgatni, úgyhogy inkább rendbe tettem magam és elindultam valamerre. Akármerre, csak kicsit távol legyek mindenkitől. Grangerről megfogalmazhatatlan gondolatok kavarogtak a fejemben. Ő túl... Tökéletes?
A fejemet megrázva próbáltam elhesegetni a gondolataimat. Visszaindultam a klubhelyiségbe, hogy Blaisezel indulhassak az órára. A lépcsők tetején megpillantottam az Aranytrió oszlopos lánytagját, Hermione Jane Grangert. Ártatlan kinézetével, bárkit képes lett volna levenni a lábairól. Vagy talán már sikerült is neki... Az érzéseimmel harcot vívva indultam a Griffendéles lány felé, aki még mindig megszeppenve, a Shakespeare könyvet szorongatva állt a lépcső tetején.

- Szia - köszönt félénken, mire én csak egy életkedvtelen morgást adtam válaszul. A lány a szemöldökét felhúzva, megvonta a vállát és lesprintelt a lépcsőn.
Már az utolsó órámon ültem, mikor végre meghallottuk a csengő hangját. Mindenki felpattant a helyéről, de persze a jó öreg Piton ez alkalommal sem tágított.
- Ne felejtsék el, jövő órán nagydolgozat! - kiabált a kifelé száguldó diákok után. - Malfoy! - a nevemet hallva, visszafordultam a folyosóról, és Piton elé léptem.
- Igen Piton professzor?
- Elég figyelmetlennek tetszett lenni a mai órán, nem gondolja? - kért számon.
- A kvi... - szabadkoztam volna, ha nem vág bele a mondatomba.
- Ne feleseljen! Ezt elengedem, de legközelebb tessék figyelni - mondta, majd sarkon fordult és kiviharzott a teremből.

Az udvarra haladva, ismét sikerült belefutnom valakibe. Vagyis inkább valakinek belém. Az a bizonyos könyv a földön hevert, fel se kellett néznem, már tudtam, hogy csakis a sárvérű lehet ilyen figyelmetlen.

- Bocsánat, nem igazán figyeltem - mondta, majd zavarában lehajtotta fejét.
- Semmi baj - mondtam, majd egy halvány mosollyal az arcomon, lehajoltam és átadtam neki a könyvet.