The Phoenix (Bucky Barnes f.f)

12.rész

Ez a pár nap békésen telt a bázison. Buckyval minden estét együtt töltöttünk. Furcsa beismerni, de szerelmesek vagyunk. Érzem, hogy egy különleges kötelék van köztünk, ami egy életre szól, és ez nem "gyermeki" túlzás, érzem a zsigereimben, hogy mi összetartozunk.

-Izgulsz a bevetés miatt?-simogatta meg arcomat a kedvesem.

-Nem, csak nagyon rossz érzés van bennem.-szomorodtam el-Muszáj felszállnod arra a vonatra neked is?

-Tudod hogy igen...-csókolta meg a homlokomat.

-És ha eltöröm a lábad?-csillant fel a szemem.

-Nem vagy te egy kicsit szadista drágám?-nevetett és egy kósza tincset tűrt el a fülem mögé.

-Talán egy kicsit, de akkor jó, ha fáj!-nevettem el magam.

-Nem is tudtam, hogy azt szereted...-harapta meg az alsó ajkát, amitől elvörösödtem.

-Ne forgasd ki a szavaimat!-morgolódtam és hátat fordítottam neki. Kiszállt az ágyból, és az asztalhoz ment.

-Gyere ide egy kicsit kérlek!-odasétáltam hozzá, és kihúzta a fiókot-Tudom, hogy aggódsz miattam, ezért csináltattam a nevemmel egy újabb dögcédulát. Csak ha bármi történne, de nem fog, ez ott lesz neked!-mosolygott és a nyakamba tette a láncot. Meglepődve markoltam meg a cédulát. Mostmár a saját dögcédulám, Buckynak a dögcédulája, és a szintén tőle kapott Főnix madaras medál lógott a nyakamon.

-Szeretlek!-csókoltam meg mosolyogva.

-Tudom-rántotta meg a vállat-Én is szeretlek-kacsintott majd behuppant az ágyba. Ráugrottam, amitől fájdalmasan felnyögött, mire sértetten ránéztem.

-Csak nem nehéz vagyok?-néztem morcosan rá.

-Nem, de nagyon rossz helyet nyomtál meg most!-mondta fájdalommal teli hanggal. Elnevettem magam, majd megcsókoltam, amit egyből viszonzott. Együtt töltöttük az éjszakát, majd álomba merültünk egymás karjaiban.
- -

A hegyekben voltunk. Mindenkin vastag kabát volt, de én nem fáztam. Bucky és Steve a síneket figyelték, én pedig próbáltam elnyomni az aggódást és szörnyű előérzeteket. Buck guggolt le elém, és a szemeimbe nézett.

-Még mindig?-Kérdezte idegesen.

-Igen, és tudod, hogy miért félek ezektől a megérzésektől.-mondtam remegő hangon.

-Tudom kicsim, de nem lesz semmi baj!-szorította meg a kezeimet.

-Ígérd meg hogy nem halsz meg!

-Ígérem!-csókolt meg röviden.

Nem nyugodtam meg, a rossz érzés egyre inkább erősödött, és màr lassan-lassan pánik roham szerűen tört ki belőlem. Ijedten néztem Steve-re aki aggódva sietett oda hozzám.

-Steve nagyon aggódom.-suttogtam neki-Buck nem veszi komolyan, de úgy érzem valami szörnyű fog történni...-temettem az arcomat kezeimbe.

-Sarah, nem kell aggódnod. Velem lesz Bucky, figyelünk egymásra!-bíztatott de nem tudott megnyugtatni.

-Mehetnék inkább én?-kérdeztem kétségbeesetten.

-Sarah, nyugodj meg. Itt kell segítenek a fiúknak. Megoldjuk, minden rendben lesz.

Nem próbálkoztam tovább, megpróbáltam megnyugodni. Inkább odamentem a srácokhoz és csináltam a dolgom. Megfogtam a rádiót és megpróbáltam felerősíteni a jelet. Elég jól sikerült, mert le tudták hallgatni a beszélgetést, amiben engedélyt adtak a maximális sebességre.
Steve, Bucky és a többiek odaálltak a felfüggesztett dróthoz, és várták a vonatot. Utoljára rámnézett a kedvesem és elmosolyodott, és pedig szomorúan mosolyogtam vissza. Félelem fogott el, tudtam hogy nem jön vissza. Megérkezett a zakatoló vonat, aminek a hangját soha nem fogom tudni elfelejteni. A csapat elindult, mi pedig itt maradtunk. Összepakoltunk és elindultunk a megbeszélt találkozópontra.

Út közben,a semmiből hatalmas fájdalmat éreztem a testemben, a bal kezemet szinte nem is éreztem. Görcsbe rámdult a testem és csak ordítani tudtam a fájdalomtól.

-Sarah! Mi történt?-kérdezte Jacques-Sarah! Que diable se passe-t-il??/mi a fene történik?/  
Nem tudtam választ adni, csak üvöltöttem, majd lassacskán minden elsötétült.

Még úton voltunk amikor felébredtem. Nem fájt már semmim, csak hihetetlenül nagy ürességet éreztem.
-Mi történt?-nyöszörögtem.

-Nem tudjuk!-mondta Jim-Lehet valami roham jött rád, ne izgulj!-mosolygott rám a kormány mögül. Sóhajtottam, és hátra döntöttem a fejemet. Megfogtam a nyakláncomat amit Tőle kaptam, és csak remélni tudtam hogy látom még őt valaha.

Amikor megérkeztünk, és Steve könnyes arccal nézett velem szembe, tudtam mi történt. Az én arcomat is elöntötték a könnyek és Steve karjaiba temettem magam aki szorosan átölelt. Nem kellett mondania semmit, tudtam. Zokogva ölelten szorosan barátomat, aki a hátamat simogatva szintén sírt. Elvesztette azt az embert, aki gyerek kora óta ott volt neki, a legjobb barátját. Én pedig, elvesztettem azt az embert, aki nagyon hosszú idő után boldoggá tett és szeretett. Elvesztettem ezen a napom önmagam egy részét.

- - -

Ha van benne helyesírási hiba, bocsánat srácok. Ehhez a fejezethez nem szeretnék semmit hozzáfűzni. Írjátok le kommentbe, hogy mit éreztek, milyen lett, és ha tetszett nyomjatok egy vote-ot kérlek.💞

Puszi, sziasztok❤