Scottie (Átok 1.)

1

hozier - from eden

Axel McIntyre

A húgom széles mosollyal az arcán táncolt az újdonsült férjével az üvegsátorban felállított táncparketten. Pár pillanat erejéig sikerült kizárnom a túl hangos zenét, a túl sok embert és a túl nagy hőséget és őszintén örültem a boldogságának. Beth mindig is a saját álomvilágába élt, és kastélyokról meg fehér lovakon ügető hercegekről álmodozott kislánykorában. Örültem annak, hogy nem egy seggfej oldalán állapodott meg, hanem egy olyan fickót választott magának, akit én ugyan különösebben nem kedveltem, de úgy bánt vele ahogy megérdemli, mint egy igazi királynővel.
Az álomvilág viszont meg most is jelen volt. Most komolyan, muszáj mindennek ennyire rózsaszínnek és csillogónak lennie? Amikor először beléptem a sátorba olyan érzésem támadt, mintha lenyelt volna az egyik csillámpóni, amikkel tele volt Beth gyerekkori szobája és ez az érzés az elmúlt három óra során egyetlen pillanatra sem szűnt meg. De nem akartam magamra vállalni az ünneprontó szerepét, ezért amikor Beth korábban a vélemény felől érdeklődött a dekoráció kapcsán, erőltetett mosollyal az arcomon megdícsértem az ízlését. Ráérek őszinte lenni pár év múlva is, ha az esküvőre terelődik a szó. Leemeltem egy karcsú poharat az egyik pincér tálcájáról és a sátor fala mellett sétálva az ajtó felé igyekeztem. Nem akartam ilyen korán felszívódni, de szükségem volt némi friss levegőre és egy olyan világképre, ami nem a rózsaszín különböző árnyalataiból tevődött össze, viszont még a célom közelébe se értem, amikor megtorpantam. A tekintetem egy magas, karcsú nőre siklott, aki rövid, testre simuló fekete ruhájában durva kontrasztot képzett a húgom rózsaszín dekorációja mellett. Vállig erő világosbarna haja volt, amibe a nap fényes, aranyló tincseket szívott, az arca természetesen gyönyörű volt, smaragdzöld szemeivel pedig kritikus tekintettel pásztázza végig a sátrat. Első látásra imádtam! Gondolkodás nélkül irányt változtattam és elindultam felé. Nem vette észre, hogy megközelítettem, azért amikor már elég közel voltam, beszélgetést kezdeményeztem:
– Kicsit sok a rózsaszín, nemde?
– Kicsit?! – kérdezett vissza, felvont szemöldökökkel, amitől apró ráncok keletkeztek a homlokán. – Úgy érzem magamat, mint Plankton Spongyabob agyában – tette hozzá cinikus hangon. Fura hasonlat volt, mert egyetlen nőt sem ismertem, aki ehhez hasonló párhuzamot állított volna fel, viszont ezzel egyszerre üdítőnek is éreztem a jellemét. Jókedvűen felnevettem a megjegyézésén, erre ő rám nézett, majd féloldalas mosolyra húzta telt ajkait. Ahogy végig néztem rajta teljesen biztos voltam abban, hogy a vőlegény vendégei köze tartozott. A meghívott családtagokat ismertem, bár Beth baráti körének csak csekély részével voltam tisztában, abban viszont biztos voltam, hogy ő nem tartozott oda, ugyanis a húgomnak nem voltak magánál csinosabb barátnői.
– Amikor először megláttam én egy csillámpóni tápcsatornájához hasonlítottam – mondtam neki, erre csukott szájjal szélesen elmosolyodott.
– Nem is rossz – értékelte a gondolatomat.
– Egyébként Axel vagyok – nyújtottam felé a kezemet, amit készségesen elfogadott és nő létére meglehetősen erősen megszorított.
– Sadie – mondta a kézfogás közben.
– A vőlegény oldaláról? – érdeklődtem megerősítésre várva.
– Úgy bizony, bár őszinte meglepetést okozott a meghívás – mondta cserfes mosollyal az arcán.
– Miért? – érdeklődtem.
– A szüleink közeli barátok, így Trevor és én is nagyon közel álltunk egymáshoz, egészen a középiskola végéig, amikor az egyetem miatt elváltak az útjaink – felelte, beszed közben pedig diszkréten kört formált a hüvelyk-, és mutatóujjából, majd a másik mutatóujját ki-be húzogatta az így keletkezett lyukban. – Senki nem tudott róla, de gondolom bunkóságnak tűnt volna a szüleimet meghívni, engem pedig kihagyni ebből a fenomenális buliból – egészítette ki mondandóját szarkasztikával átitatva.
A nyámnyila Trevorra néztem, majd vissza Sadiere és szórakozottan felnevettem.
– Te és az a papucsállatka? Hogyhogy nem nyelted le keresztben? – költői kérdések voltak, nem vártam, sőt nem is akartam választ kapni rájuk. Semmit sem akartam tudni a húgom férjének hálószobai teljesítményéről, viszont vicces volt őket összemérni Sadievel, annak ellenére is, hogy egy apró részem kettétörte volna Trevor farkát.
Sadie egészen közel hajolt hozzám, majd a magasságának köszönhetően könnyen hozzáfért a fülemhez. Majdnem százkilencven centi magas voltam, és pár dobott rajta pár centi a cipője sarka, szerintem anélkül sem tűnt volna törpének mellettem.
– Párszor lenyeltem – suttogta a fülembe, amitől borzongás futott végig a gerincem mentén.
Ó, a francba, hát létezik még egy ilyen nő?
Ahogy ez a gondolat megfogalmazódott a fejemben a zenekar egy olyan szám lassabb, finomabb verzióját kezdte játszani, amit felismertem és a szöveget hallgatva, már akkor is tudtam a választ.
"Babe, there's something tragic about you
Something so magic about you
Don't you agree?"
– Gyere, táncolj velem! – mondtam, majd a közelségét kihasználva átöleltem a derekát és a parkett fele irányítottam, ő azonban ellenállt.
– Esélytelen, sosem táncolok! Még a saját szalagavatómon se táncoltam – rázta a fejét állhatatosan.
– Én el se mentem az enyémre – kontráztam. – Nézd a rokonaim milyen furán bámulnak, sosem láttak még lassúzni – biccentettem az egymás között sutyorgó asszonyok felé, akik azóta ferde szemmel méregettek, amióta szóba álltam Sadievel. Minden ellenkezése ellenére a parkettre húztam magammal és magamhoz szorítottam. A szabályos tartást mellőzve mindkét kezem a derekára tettem és a feneke fölött összekulcsoltam őket. Látszólag megfelelt neki a felállás, mivel az ő kezei a nyakam köre kerültek.
– Legnagyobb álmom volt, hogy Spongyabob agyában ringatózzak Tunyacsáppal – húzta félre a száját, mire hátra vetett fejjel nevetni kezdtem.
– Azért mert nagy az orra, szóval nagy a fa... – kezdtem bele, de váratlanul befogta a számat és rosszalló arcot vágot.
– Fogd be, ott egy csomó kölyök – figyelmeztetett, majd a tőlünk pár lépésnyire furcsa körtáncot járó kisebb csoportnyi gyerek felé biccentett. – Egyébként is, azért mondtam, mert egész nap morgó voltál – javította ki magát.
– Az is igaz lett volna, amit én készültem volna mondani – mondtam, miközben a szemöldökeimet emelgettem.
– Mintha bárki az ellenkezőjét állítaná a sajátjáról – forgatta meg a szemeit.
– Megnézzük kinek van igaza? – kérdeztem.
– Csak akkor, ha nem az ara rendezte be a lakásodat – jelentette ki határozottan.
– Nyugi, a húgomnak semmi köze a lakásomhoz – nyugtattam meg.
– Jesszusom! Az előbb komolyan elmondtam neked, hogy lefeküdtem a húgod férjével? – kérdezte kínosan nevetve.
– Ja, ha gondolod megbeszélhetitek a tapasztalataitokat vele kapcsolatban – javasoltam szarkasztikusan.
– Nincs azaz isten, hogy a közelébe menjek annak a nőnek, lehet, hogy az a valami, amitől ilyen – ekkor körbe mutatott a sátor belterén – ragályos.
Erre ismét nevetni kezdtem. Fogalmam sincs mikor voltam ilyen jókedvű, vagy voltam-e valaha ilyen felszabadult.
– Ha az is, esküszöm, hogy én nem kaptam el!
– Akkor dugás...mármint, hogy nyomás – mondta, majd megragadta a kezemet és a kijárat felé húzott, én pedig mosolyogva követtem.

Sadie határozott léptei nem változtak akkor sem, amikor a sátorból kiérve arra kényszerült, hogy a korábbi esőzések miatt felpuhult földön járjon. Megfontoltan, de a tempón nem lassítva lépkedett, a cipőinek sarkai pedig egyszer sem süllyedtek el.
– Mit vigyorogsz, Ax? – kérdezte összehúzott szemöldökökkel Thierry, a bátyám, aki egy magasra nőtt, formára vágott sövény mögött bujkálva dohányzott, bár a szagából ítélve nem csak nikotinnal mérgezte a szervezetét. Az emberek odabent, akik ismerték a szokásaimat a nyilvános megjelenéssel és az önfeledt partizással kapcsolatban hasonlóképpen reagáltak, mint Thy. Tudták, hogy a sarokban szeretek meghúzodni, ahol az egyetlen társaságom az alkohol és a legelső adandó alkalommal felszívódtam. Az utóbbi most is teljesült, hiszen az első kibúvót ez a tüzes teremtés ajánlotta, és amíg őt meg nem láttam, a sarokban meghúzódás is igaz volt, de az, hogy táncra perdüljek és vigyorogjak, mint egy bohóc... nos ez páratlan jelenségnek számított, ezzel pedig tökéletes pletyka alapot biztosítottam a következő pár hétre, amíg nem történik valami meghökkentőbb a családban.
– Hol parkolsz? – kérdezte Sadie, amikor az aszfalttal borított területre értünk, amit autók végeláthatatlan sora borított.
– Túl sokat ittam a vezetéshez, hívjunk taxit – javasoltam.
– Add a kulcsod – a tenyerét nyújtotta felém.
Soha senkit nem engedtem az autóim volánja közelébe. Sofőröm sem volt sosem. Senkiben nem bíztam annyira, hogy a kezei köze adjam a szeretett járműveimet, most mégis az öltönynadrágom zsebébe nyúltam és előhúzzák bele az Aston Martin kulcsát, amivel érkeztem és Sadie ujjai köze csúsztattam.
– Mi a ráncos faszom? – hallottam meg a bátyám döbbent hangját, de ezzel sem foglalkoztam.
Sadie kinyitotta az autót, majd vissza is zárta, amikor észre vette a felvillanó lámpáit, és arra felé navigált. Örültem annak, hogy feltalálta magát és a kezébe vette a dolgokat, mert az istenért se tudtam volna visszaemlékezni a helyre, ahol a kocsit hagytam. Sadie otthonosan mozogva helyet foglalt a kormány mögött és beállította magának az ülést, a kormányt és a tükröket, eközben én is beültem mellé. Tapasztalt mozdulatait és ügyes manővereit látva, amikor kiállt a szűkös parkolóból, teljesen megnyugodtam a döntését miatt. Ha valaki nem fogja széttörni a kocsimat, akkor az Sadie.
– Szép kocsi – jegyezte meg, amikor arra vártunk, hogy besorolhassunk a forgalomba.
– Szép cici – vágtam rá és formás kebleire vetettem a tekintetemet, amire ráfeszült a ruha anyaga.
Elmosolyodott a bók hallatán, de a tekintetét az úton tartotta. Hálás voltam ezért. Utáltam, ha valaki vezetés közben oldalra pillantgatott.
– Merre? – kérdezte.
– A belvárosi lakásom van a legközelebb – mondtam, majd benyomtam az előre beprogramozott címet a navigációs rendszerbe.
– Több is van? – kérdezte miközben ügyesen beállt a forgalomba és a belváros felé hajtott.
– Itt New Yorkban csak három, az egyik pedig nem is lakás, hanem egy kisebb villa, ami megtetszett a külvárosban – magyaráztam neki, mire egyszerűen bólintott. Nem csillant fel a szeme sem az autó láttán, sem az ingatlanok hallatán. Nem érdekelte, hogy pénzt szagol a háttérben, ez pedig emberen felüli boldogsággal töltött el. Bár a megjelenése alapján nem gondoltam volna, hogy anyagilag bizonytalan helyzetben lenne. Független nőnek tűnt, aki a saját erejéből is képes eltartani magát, ez tetszett benne, nagyon is. A tetőtéri lakásom valóban közel volt, a forgalom ellenére is negyed órán belül megérkeztünk.
– Ott, oldalt hajts be a mélygarázsba – mutattam neki a szélvédőn keresztül. Indexelt, majd kanyarodott. – A mínusz hetedikre – mondtam neki, ő pedig lefelé hajtva behajtott az említett emeletre és leparkolt a többi kocsim közé. Kiszálltam az alacsony autóból és azt megkerülve őt is kisegítettem, majd felkaptak a karomba és a lift felé indultam vele.
– Mostmár nincs menekvés, angyalom – mormoltam neki.
– Ki akar menekülni? – kérdezte kuncogva, majd a kezei közé vette az arcomat és keményen a számra szorította az ajkát.
Én pedig a mennyországban éreztem magam.