Scottie (Átok 1.)

6

carla thomas – b-a-b-y

Axel McIntyre

Szúrós tekintettel méregettem Trevort, aki az elmúlt órában velem szemben ült a vacsora folyamán, amit Beth szervezett. Két napja értek haza a nászútról, és szeretett volna beszámolni az élményeiről nekem és Thy-nak.
– A nászúton csak dugni szoktak, nem? Erről akar velünk beszélni? – kérdezte tőlem Thy, aki az étterem előtt dohányzott, amikor megérkeztem. Majd odabent is megemlítette, miután  bementünk és az asztalnál ülve leadtuk az italrendelesünket:
– Csak semmi ágy jelenet! – mondta, én pedig helyeslően bólogattam. Ők nem tudták, de számomra nem csak a húgomról szólt a helyzet, hanem Sadieről is. Kurvára nem akartam tudni, hogy miket művel ez az átkozott Trevor papucsállatka Hennings a hálószobában. Sadie az enyém volt, és így is csak hajszálak választottak el attól, hogy eltörjem Trevor fején az egyik üvegpoharat, hogy aztán a nyakába állítsam a szilánkokat, minden lehetséges részlet, csak növelte volna a gyilkos vágyaimat.
– Olyan gyökerek vagytok! Sosem beszélnék nektek ilyesmiről! – közölte Beth és szerencsére be is tartotta a szavát, hiszen az elmúlt órában csak a szálloda luxus szolgáltatásairól, a kilátásról, hajókázásról meg delfin simogatásról esett szó.
– ...és akkor Trev elcsúszott a mólón és beesett a vízbe – magyarázta Beth, mire Trevor szégyenében lehajtotta vörös fejét, Thy továbbra is világfájdalmas arccal meredt a hugunkra, míg én csendesen nevettem. Tipikus! Nyilván tangapapucsot hord a strandon, el sem tudtam volna képzelni mást a csónakcipő láttán, amit most viselt!
– De elég is ennyi erről – mondta Beth, majd egyenesen rám nézett – Ax, mesélj a lányról, akivel az esküvőn táncoltál! – utasított harározott hangon a minden-lében-kanál húgom. Sosem tanult udvariasságot, fogalma sincs a finomkodásról. Ha tudni akart valamit, sosem kérdezett rá, szinte parancsba adta a kíváncsisága kielégítését.
Sadie említésére Thierry morogni kezdett. Fogalmam sincs hogyan, de az elmúlt időszakban még előtte is sikerült titokban tartanom a viszonyunkat, pedig Thy minden lépésemről tudott. Azt hazudtam neki, hogy aznap amikor sz irodámból kirohanva Sadie lakására mentem, lezártuk a köztünk levő kapcsolatot és azóta nem is hallottam felőle. Nyilván most is füllentenem kell, pedig szíves meséltem volna napokon, heteken keresztül a nőről, aki birtokolta a teljes lényemet. Elmondtam volna, hogy milyen gyönyörű, érzéki nő, hogy olyan intelligens, mint senki más, akit ismerek, hogy olyan humoros és elragadó, hogy már a gondolata is mosolygásra késztet, hogy úgy kívánom, mint a narkós a drogot, hogy már azt sem tudom ki vagyok nélküle, de mind ehelyett csak annyit nyögtem ki, hogy:
– Nem tartott sokáig a dolog.
– Komolyan? Pedig táncoltál vele és olyan boldog voltál, mint soha azelőtt – töprengett Beth, mire féltehúztam a számat és megvontam a vállaimat, amolyan "ez van" stílusban.
Szerencsére Thierry nem szólt bele a témába, Trevor valószínűleg nem látta, hogy az egykori szeretőjével táncoltam, mivel ő is szótlan maradt és Beth sem erőltette tovább a beszélgetést. Ezután hétköznapi szarságokról beszéltünk és a búcsúzkodás és távozás előtt ejtettünk pár szót az üzletről is. Én léptem le elsőként. Úgy siettem, mintha várna valaki, pedig valójában csak az üres lakásom felé vezettem. Sadievel ugyan titkos volt a viszonyunk, mégis rengeteg időt töltöttünk együtt, de nekem így se volt elég. Bár azzal sem elégedtem volna meg, ha a nap mind a huszonnégy óráját mellettem töltötte volna. Ha róla volt szó semmi sem volt elég. A legtöbb éjszakát együtt töltöttük, de a mai nem ilyen volt. Azt mondta, hogy nagyon lemaradt a munkájával és muszáj időt szakítania a felzárkózásra. Nem fogadtam szívesen a kijelentést, de ha őszinte akarok lenni, akkor be kell vallanom, hogy magasról tettem a munkámra és Sadiet választottam mindenek felett, így az elmúlt napokban én sem teljesítettem túl jól az irodában. Sőt annyira elhanyagoltam a teendőimet, hogyha lenne felettesem, már kirúgott volna, így elhatároztam, hogy ma este én is dolgozni fogok. Viszont, amikor beléptem a lakásomba szokatlanul kellemes illatok terjengtek odabent. Egyértelműen a konyha volt a fantasztikus illat forrása, így óvatosan arrafelé lopakodtam. Ki a faszom van a lakásomban? Már a telefon után kutattam a zsebemben, amikor meghallottam a félreismerhetetlen hangot, ami uralta minden ébren töltött percemet, de még az álmaimat is:
– Ó, bassza meg! – kiáltott fel Sadie, aki éppen a csaphoz rohant és erőteljes sugárban folyó víz alá tartotta a kezét.
– Jól vagy, bébi? – kérdeztem aggodalmasan, miközben felé siettem. A kezembe fogtam a víz alá tartott kezét és csókot nyomtam az ujjhegyeire.
– Igen, csak rosszul fogtam meg a tepsit – magyarázta, majd arra készült, hogy visszatérjen a nyitva hagyott sütőhöz, amiben még mindig benne volt a tepsi.
– Majd én – állítottam meg és a konyhapultra dobott kesztyűvel kivettem a forró tepsit és a fadeszkrá tettem, amit Sadie a pultra tett. Cukros tetejű, vanília illatú sütemények sorakoztak a tepsiben.
– Meg nem mondtam volna rólad, hogy konyhatündér vagy – pillantottam rá, mire jellegzetes félmosolyra húzta telt ajkait.
– Mondjuk úgy, hogy nem halnék éhen, ha csak azt ehetném, amit én magam készítettem – mormolta, majd a csípőjét ringatva elindult felém. Bársonyos anyagú, mályva színű nadrágot és szűk, fekete felsőt viselt, de nem számított különösebben. Eddig akármiben láttam, mindig ugyanolyan jól mutatott, legjobban mégis meztelenül tetszett.
– Hát ezesetben én nem élnek túl sokáig – feleltem nevetve.
– Ki gondolta volna? – tűnődött el jókedvűen, majd mielőtt hozzám lépett volna célirányosan megállt az egyik szekrény előtt és egy tálcát vett elő a süteménynek. Amikor mellém ért a derekánál fogva felemeltem a pultra a tepsi mellé és az elején közösen pakoltuk a még meleg sütiket, de én hamarosan már Sadienek szenteltem a figyelmemet a folyamat helyett. Hosszú combjai között álltam és a nyakát csókolgattva, harapdálva beszéltem hozzá:
– Hogy-hogy itt vagy? – kérdeztem, mire felsóhajtott.
– Nem mintha zavarna, nehogy azt hidd! Azért adtam hozzáférést a lakásomhoz, hogy érezd otthon magad bármikor, csak érdekel, mi miatt változtak a terveid – tettem hozzá.
– Nem emiatt volt a sóhaj... hanem azért, mert nem bírtam egyedül meglenni otthon. Annyi hozzászoktam a jelenlétedhez, hogy nem tetszett egyedüllét, így áthoztam az aktaimat és a hálódban dolgoztam. Amikor végeztem, úgy döntöttem csinálok neked valamit. Főzni nem akartam, mert tudtam, hogy nem leszel éhes a vacsora után, így inkább sütöttem – úgy mondta, mintha valami hatalmas bűnt vallott volna be, de az én szívem minden egyes szava után egyre gyorsabban dobogott, szinte szétfeszítette a mellkasomat. Mélyen a szemébe néztem és a kezeim közé fogtam az arcát.
– Bébi, én egy kurva pillanatot nem bírok ki épésszel nélküled – mormoltam, mire ismét féloldalas mosoly szökött az arcára.
– Akkor ideje rendesen üdvözölünk egymást, nem gondolod? – incselkedett, én pedig azonnal csókolni kezdtem. Átölelt a kezéivel és a lábaival is, én pedig a fenekénél fogva közelebb húztam magamhoz.
– Hiányoztál, Scottie – suttogtam a szájába.
– Scottie? – kérdezett vissza, miután elhúzódott tőlem annyira, hogy a szemembe nézzen.
– Aha. A vezeték- és keresztnevedből tettem össze – magyaráztam, mire pár pillanat erejéig tanúskodni kezdett.
– Tulajdonképpen nem rossz, egészen tetszik – jelentette ki végül. Mosolyogva emeltem le a pultról, majd néztem, ahogy a nappaliba sétál a sütikkel.
– Bontsak bort? – kérdeztem a hátától.
– Nem kell. Össze akarok veled bújni a kanapén – felelte. Hát lehet erre nemet mondani? Mint egy megszállott, úgy követtem a nappaliba, ahol kényelmesen elhelyezkedtünk a kanapén. Én a dohányzóasztalon pihentettem a lábaimat, míg Sadie az oldalán feküdt, én átkaroltam őt, míg a fejét a mellkasomon pihentette, az egyik lábát pedig átvetette az enyémeken.
– Te is hiányoztál – motyogta, miközben köröket rajzolgatott a hasamra, amin felcsúszott a pólóm.
– Helyes, bébi – mosolyogtam. – Na, nézzük milyen ez a süti! – mondtam majd a számhoz emeltem egyet a kanapén levő tálcáról. Kívül ropogós, belül puha és mennyeien finom volt. – Hmm, ez isteni! 
– Már megint széptevő vagy! Csak azért mondod, mert még le akarsz fektetni ma – morgolódott, hasonlóan mint minden más alkalommal, amikor bókokoltam neki vagy megdicsértem a munkáját. Mindig széptevőnek hívott és lehurrogta a szavaimat.
– Valóban le akarlak fektetni, ugyanakkor nem hazudtam vagy túloztam, ez tényleg isteni – közöltem vele, ő pedig könnyedén témátváltott, ahelyett, hogy veszekedést generált volna:
– Hm, mivel meglepő módon nincsenek szaggatóid a konyhában, whiskeys pohárral szaggattam ki – ecsetelte, én pedig jókedvűen nevettem, közben magamban megállapítottam, hogy milyen könnyű vele lenni. Komplikációmentes és élvezettel teli volt az életünk, én pedig tudtam, hogy azért, mert egyszerűen nekem lett teremtve. Úgy illett hozzám, ahogy senki más nem lett volna képes rá. Csak remélni tudtam, hogy ő is hasonlóképpen vélekedett rólam, mivel a viszonyunkban nem volt túl előkelő helyen az érzelmek kinyilvánítása. Szinte sosem beszéltünk ilyesmiről, ha pedig mégis, akkor is kizárólag felszínesen.
– Hogy ment a vacsora? – kérdezte végül.
– Pocsék volt – feleltem, közben a szemeimet forgattam, bár Scottie ezt nem láthatta.
– Aggódnom kéne Trevor testi épsége miatt? – kérdezte kuncogva, de számomra ez kényes téma volt, nevetés helyett ökölbe szorítottam a kezeimet.
– Mi a fenéért érdekelne téged bármi, ami Trevorral kapcsolatos? – kérdeztem fogcsikorgatva.
– Nyugalom, Tunya! Nem kell féltékenykedni – csapkodta meg a mellkasomat gyengéden.
– Hogy a faszomba ne kéne? A gondolattól is rosszul vagyok! – jelentettem ki, talán kicsit hangosabban a kelleténél, mire Sadie ülő helyzetbe tornázta magát.
– Ne menj el! – kérleltem azonnal, a karja után nyúlva. Ő csak megcsóválta a fejét, majd átvetette felettem az egyik lábat és az ölembe ült és közel hajolt hozzám.
– Drága egyetlenem, te talán szűz voltál, amikor először lefeküdtünk? – érdeklődött cinikus hangon.
– Öhhm, lehet, hogy igen – vetettem fel, de még én magam is éreztem, hogy nevetséges a viselkedésem, ezt a gondolatot az igazolta, hogy Sadie hátra vetett fejjel nevetett.
– Lehetetlen, hogy szüzen ilyen jó vagy az ágyban – közölte, a hangja még mindig akadozott egy kicsit a nevetéstől.
– Á, szóval ilyen jó vagyok? – csillant fel a szemem. Tudtam a választ, nem volt szükségem megerősítésre, de jót tett volna az egómnak, ha az ő szájából hallom.
– Igen, és pont ez a lényeg! – világított rá. – Sosem akarnék visszamenni Trevorhoz, vagy bármelyik partneremhez, mert egyrészt ők a múltamhoz tartoznak és én kizárólag a jelenben élem az életem, másrészt ügyetlen fiúk voltak, nem férfiak – fejtette ki, én pedig szinte elolvadtam alatta. – És amúgy meg fogadni mernék, hogy sokkal több nővel volt dolgod, mint, ahány kapcsolatom nekem volt eddig – tette hozzá. Ez valószínűleg igaz volt, de nem akartam belemenni ebbe a témába, mert senki a múltamból nem volt hozzá fogható. Minden nőt elfelejtettem, akivel korábban dolgom volt, amikor először megláttam Scottiet Beth esküvőjén, így tulajdonképpen nem is volna miről beszélni.
– Sajnálom, Scottie – mormoltam. – Mit szólnál, ha ez a majdnem szűz srác gyakorolna egy kicsit és kiengesztelne a viselkedése miatt? – kérdeztem pimaszul, mire féloldalasan mosolyogva felállt az ölemből és a hálószoba felé húzott.

Órákkal később, egymásba gabalyodva, izzadtan feküdtünk az ágyamban, amikor Scottie megkérdezte:
– Na, mi is a helyzet Trevorral?
Morogni kezdtem, ő pedig olyan édesen nevetett, hogy minden mérgek elszállt.
Azt hiszem alaposan belezúgtam ebbe a nőbe.