Scottie (Átok 1.)

8

dua lipa - broke my heart

– Ax? Az egyik ügyvéded nem tudna összedobni egy válókeresetet, úgy hmmm... mondjuk most? – kérdezte a húgom cinikus hangon, amint felvettem a telefont. Mintha kuncogott volna.
– Beth? Mi a baj? — kérdeztem értetlenül. Emlékeztem, hogy Thy megemlítette, hogy nem olyan rózsaszín és csillogó a házasélet Beth számára, mint amilyen az esküvő volt, de akkor még nem gondoltam volna, hogy alig egy hónappal később itt fogunk tartani.
– Szerinted mihez kell a válókereset, nagyokos? Ha ennyire nem látod az összefüggéseket, hogy vezeted a céget? Válni akarok! – hirtelen olyan ideges lett, hogy úgy éreztem telefonon keresztül megfojt a puszta hangjával.
– Trevor csinált veled valamit? Bántott? – morogtam. Szabad kezemmel összegyűrtem egy szerződést, ami az íróasztalomon hevert és görcsösen ökölbe szorítottam a kezemet körülötte. Már akkor sem volt szimpatikus, amikor Beth először bemutatta, akkor még a barátjaként. Kifejezetten idegesített, amikor bejelentették az eljegyzést, mert tudtam, hogy emiatt hosszasan és tartósan az életem és a családom részévé fog válni. És esküdt ellenségemnek tekintem, amióta tudomást szereztem a Scottieval fojtatott viszonyáról. Ha most megtudom, hogy fizikailag, vagy akár csak verbálisan ártott a húgomnak, az lesz az utolsó csepp a pohárban. Megölöm.
– Nem vele van a baj, hanem velem! Minden pillanatban úgy néz rám, mintha reggelente én festeném kékre az eget, mintha miattam sütne nap. Lesi a kivánságaimat, konkrétan kiolvassa őket a szememből és kérdés nélkül teljesíti is őket – kezdte el magyarázni. Én pedig még jobban összezavarodtam.
– Akkor meg mi a probléma? – érdeklődtem teljesen tanácstalanul.
– Velem van a baj... nem bírom elviselni, hogy ennyire odáig van értem, miközben én semmi hasonlót sem érzek iránta – felelte egy hatalmas sóhajtás kíséretében.
– Akkor mi a fészkes fenének mentél hozzá feleségül? – kérdeztem, a homlokomat ráncolva és a halántékomat vakargatva beszéd közben. A beszélgetés olyan váratlan kanyarokat vett, hogy úgy éreztem, jobb ha elengedtem a kormányt és addig verem bele a fejemet, amíg eszméletemnél vagyok.
Beth mindig is bonyolult nő volt, de ez a telefonhívás minden korábbi szituációt felülmúlt.
– Mert tetszett a figyelmessége... tudod a rengeteg srác, akikkel együtt voltam... irántuk sem éreztem gyomorforgató szerelmet, csak tetszett, hogy úgy odáig vannak értem. Viszont az, hogy Trevor állandóan velem van, úgy értem együtt élünk és állandóan a képembe liheg és úgy néz rám egész nap... na ezt nem bírom! Megőrülök Ax! – magyarázta, én pedig tisztán láttam magam előtt, ahogy a két lábára hajtja a fejét és a hajába markol az ujjaival. Mindig ezt csinálta, ha idegennek és tehetetlennek érezte magát.
– Nyugodj meg, Elizabeth! Nekem vállalati jogászaim vannak és ismerek egy-két védőügyvédet, vészhelyzet esetére, de nem hiszem, hogy bármelyikük jó választás lenne egy válás lebonyolítására. Gondolod át a dolgot és a komolyan ezt akarod, akkor megszerzem neked a legjobb ügyvédet! – mondtam neki, közben lassan lenyugodtam annnyira, hogy elengedtem az átkozott papírt és lazán kiterítettem az elfehéredett ujjaimat az asztalra.
– Ahh, oké. Kösz, Ax! – motyogta, majd véget vetett a hívásnak.
Vegyes érzelmek dúltak bennem. A székkel oldalra fordultam és az iratokkal, azaz munkával teli asztalom helyett, az üvegfal által biztosított New York-i látképre összpontosítottam a figyelmemet. Beth szavai csengtek a fülemben, melyek szerint Trevor, és az összes korábbi barátja egytől-egyig halálosan szerelmesek voltak belé, de ő egyikük érzéseit sem tudta viszonozni. Ez nagyon is úgy hangzott számomra, mint az az isten verte átok. Nem akartam hinni benne, sőt korábban még csak nem is gondoltam rá. Esélytelennek tartottam, hogy pár dugásnál tovább ideig akarnék egy nőt. Nem akartam megállapodni egyetlen nő mellett sem, de most a gondolat, hogy véglegesen elszakadjak Scottietól, teljesen megölt. Nem tudtam elképzelni, hogy ez az érzés bármikor elmúlna. Sadie kellett nekem, mert ő festette reggelente kékre az eget és miatta sütött a nap. Mert kiolvasom a szeméből a kívánságait és kérdés nélkül teljesítem őket. Szerettem Sadie Scottot!
És kész voltam elmondani neki. Kész voltam megküzdeni az idióta átokkal, sárkányok fejét levágni. Ha velem volt nem akartam többé ordibálni, miközben a dugóban ültem. Táncolni akartam a kocsik tetején. Hatalmas plüss mackó akartam venni neki, hogy aztán egésznap magával hurcolhassa. Nem akartam többe Tunyacsáp lenni. Olyan vigyorral szálltam be a liftbe, majd az autókba, hogy mindenki számára egyértelmű volt: Spongyabob megérkezett!

***

A pénz lopásos incidens óta a legtöbb Werner-alkalmazott otthonról dolgozott, a meglehetősen szűkössé vált keret miatt, köztük Sadie is, így egyenesen a lakásához mentem. Sokkal több időt töltöttünk az én lakásomban, de néha Scottienál is megfordultunk, ha úgy jött ki a lépés, és kulcsom is volt a lakáshoz. Szóval semmi sem állított meg, hogy Scottiehoz jussak kivéve Morty, a barom, akire muszáj voltam néhány szúrós pillantást vetni, mielőtt a lifthez mentem volna. Innentől kezdve, azonban határozott léptekkel, egészen Sadie dolgozószobájáig mentem, ahol rátaláltam az én imádott Scottie-mra. Az asztalon, a polcokon, az ablakpárkányon, a földön sőt még a falakon is papírok hevertek. Mindennek a közepén ott volt ő, egyszerű fekete passzos melegítőben és nagyon-nagyon szűk fekete spagetti pántos toppban. Gondterhelt arccal meredt maga elé és éppen összegyűrt egy papír, majd fel sem nézve, elhajította. A galacsin a lábaim előtt landolt.
– Szia bébi! – mormoltam. Fogalmam sem volt, hogy mit mondhattam volna és nem is voltam biztos abban, hogy ez a legmegfelelőbb pillanat az érzelmeim bevallására, de egyszerűen muszáj voltam a tudtára hozni, hogy szeretem, hogy ő a világom közepe.
– Axel, a fenébe... ne nézz rá semmire! – morogta, közben kétségbeesetten pillantott egyik dokumentumról a másikra.
– Eszem ágában sem jutott, Scottie!
Már az elején megígértem, hogy kimaradtok a munkádból! Nem azért jöttem, hogy szimatoljak! – bizonygattam enyhén sértődötten.
– Akkor miért jöttél? Nagyon sok dolgom van – a laptopjára nézve beszélt hozzám, közben a kezével a hatalmas papír kupacban kutatott.
– Látni akartam a szerelmemet – közöltem vele, mire lassan felém fordította a fejét. A kezei megmerevedtek a levegőben, az álla szinte az asztalon koppant, a szemei pedig olyan hatalmasra kerekedtek, mint egy óriáskerék. Nem hatalmas szerelmi vallomásra számítottam, de nem is arra, hogy szívrohamot vagy agygörcsöt vagy nem is tudom mit kap...
– Hogy mondtad? – kérdezett vissza remegő hangon.
– Szeretlek, Scottie! – amikor ezt kimondtad hirtelen felállt a székéről, amit azzal a mozdulattal egészen a falig el is lökött, és az asztal felett közelebb hajolt hozzám. Vádló és dühös volt a tekintete. Az egyik kezével a papírokon támaszkodott, a másikkal pedig felém mutogatott.
– Ez nagyon rossz vicc, Axel! Tudtad, hogy ennek a valaminek, ami köztünk volt feltételei vannak!
– Igen. Az, hogy titokban tartjuk! Arról szó sem volt, hogy nem keverünk bele érzelmeket! – védekeztek feltartott kezekkel.
– Ó, mert szerinted rejtegetnélek, hogy úgy oda volnék érted?! – kérdezte cinikusan, ekkor már karba tett kezekkel. Ettől a mondattól először lefagytam, majd apró darabokra törtem. Most én álltam döbbentem a dolgozó szóba közepén, szemben a nővel, akit teljes lényemmel szerettem, akiért kész lettem volna bármit megtenni, és fogalmam sem volt, hogy mit mondhatnék. Elutasítóan méregetett.
Az anyám valószínűleg egy boszorkány, mivel az átok teljes mértékben igaz volt. Ahogy Scottiera néztem, tudván, hogy ez az utolsó alkalom, amikor láthatom, tudtam, hogy nem hogy szeretni, de hozzá érni vagy ránézni sem fogok tudni többé másik nőre. Senki meg sem közelíthette, azt amit Sadie Ann Scott képviselt a számomra.
– Te nem szeretsz engem? – kérdeztem halkan, mintha újabban mazochistának csaptam volna fel.
– Sose kérdezz, ha fáj a válasz – motyogta, még nálam is halkabban.
Enyhén bólintottam.
Mégegyszer végig néztem a bámulatos nőn, akit szerettem. A barna haján, amit aranyló tincsek díszítették, a ragyogó zöld szemén, ami szebb volt, mint bármely drágakő. Gyönyörű arcán, ami természetes módján, szebb volt, mint amit bárki sminkkel utolérhetett volna. Csábító alakján, hetyke mellein, hosszú lábain.
A lakás kulcsa lassan kicsúszott az ujjaim közül, és tompán landolt egy kupac papíron.
Szó nélkül távoztam.

Letaglózva, lassan lépkedtem ki az utcára, és robot szerűen vezettem haza, pár utcával arrébb. Tompán hallottam a külvilág zajait. Homályosan láttam az épület előtt várakozó rendőrautók villogó fényeit.
Az autóból kiszállva két rendőr elkapott a felkaromnál fogva.
– Axel McIntyre, letartóztatom a Werner Enterprises forrásainak meglopásáért!