Scottie (Átok 1.)

5

leon bridges - beyond

Sadie ragaszkodott ahhoz, hogy eltűnjek a közeléből és még az emlékezetemből is kitöröljek minden egyes vele töltött pillanatot, mivel a velem folytatott kapcsolata összeférhetetlenség miatt veszélyeztette a munkáját. Az apám nem szerette, ha jól éreztem magam, előszeretettel tiporta el mások boldogságát, viszont Sadie olyan munkaerő volt, akit nem lehetett megvenni minden sarkon, így biztos voltam benne, hogy az állása biztonságban van. Ebből kifolyólag pedig eszem ágában sem jutott teljesíteni a követeléseit, úgy követtem a lakásába, mintha kötelező lett volna, amikor pedig a barom portás közelébe értünk, pofátlanul Sadie fenekére tettem a kezem és közelebb húztam magamhoz.
– Hello Marty! – biccentett neki Sadie, amitől a fickó majdnem elájult. Sadie nem tulajdonított neki nagyobb jelentőséget, sokkal jobban érdekelte az idő, mint a magát a mennyországban érző flótás.
– Sietsz valahová? – kérdeztem.
– Csak néhány aktáért ugrottam haza – felelte, szívesen megkérdeztem volna, hogy miről van szó, de tudtam, hogy úgy sem válaszolna ennél bővebben. A korábbi beszélgetésünk alapján egyértelmű volt, hogy a munkájával kapcsolatos részleteket mindig meg fogja tartani magának, ami nem is baj, mert így nem fogja elvárni, hogy betekintést engedjék neki a cégem világába.
– Meddig tart az ebédszüneted?
– Elméletileg nem igazán vagyok időhöz kötve, gyakorlatilag kicsit több, mint fél óra múlva az irodámban kell lennem – válaszolt, miközben a legfelső emelet gombjára bökött a liftnél. A szavai tökéletesen leírták az apámat: jellemző volt rá, hogy mondott valamit, amit egyébként egyáltalán nem gondolt komolyan, majd a tetteivel és azzal a páratlanul szúrós tekintetével intette rendre azokat, akik komolyan vették a szavait.
– Hát neked? – kérdezett vissza, mire cinikusan felnevettem. Mintha bárki megmondhatta volna nekem, hogy mit tegyek. Ha házon kívül akartam tartózkodni, akkor alkalmazkodtak a terveimhez, akkor is, ha az utolsó pillanatban közöltem őket.
– Ameddig, úgy nem határozok, hogy elég volt – feleltem végül. Most pedig, ahogy őt néztem, ahogy flegma grimaszokat vágva, a lift tőlem eső lehető legtávolabbi pontjába húzódva, pompás testét tekintélyesen tartva állt, tudtam, hogy semmi sem, sosem lehet elég. Az a fajta nő volt, akinek nem kellett hatalmas koronát hordania, mivel egyetlen pillanat alatt meg lehetett állapítani, hogy egy kibaszott királynőről van szó.
– És most mi a fenéért követsz?
– Mert udvarias vagyok – közöltem pofátlanul vigyorogva.
– Inkább teljesen őrült. Az utóbbi percekben erősen elgondolkodtam azon, hogy mekkora az esélye annak, hogy valami elmegyógyintézetből szöktél – motyogta, majd a tenyerébe hajtotta a fejét és a halántékát dörzsölte az ujjaival.
– Amikor velem vagy egy kicsit tényleg megőrülök, de amúgy nincs semmi baj a fejemmel, bébi – mondtam félig nevetve.
– És jelenleg miben nyilvánul meg az átkozott úriember léted? – kérdezte, egy pillanatra rám nézve az ujjai között.
– Az utcán is elláthattam volna a bajod, de inkább a lakásodban teszem meg – adtam meg a választ, amitől akkorára kerekedtek a szemei, mint a kocsim kerekei.
– Te tényleg nem vagy normális! Komolyan azt hiszed, hogy lefekszem veled, a beszélgetésünk után?! – kiáltott rám, miközben a kezeivel hadonászott. Imádtam minden dühös mozdulatát, ezért széles vigyorral az arcomon néztem őt.
– Ó, bébi! Nem csak hiszem, tudom, sőt könyörögni fogsz érte! – a szavaim magabiztosan csengtek. Semmi kétségem nem volt afelől, hogy neki is ugyanolyan jó volt velem, mint amennyire számomra az elmúlt hétvége.
– Te fogsz könyörögni, hogy ne hívjak rendőröket – morogta, ekkor pedig kinyílt a lift ajtaja, de én nem zavartattam magam: neki löktem a falnak, a kezeit a feje fölött összefogtak félkézzel, míg a másik kezemmel a csípőm köré tekertem az egyik lábát. A szám még hozzá sem ért az övéhez, amikor teljesen magától felemelte a másik lábát és a hátam mögött összekulcsolva a másikkal szorosan tartott hosszú combjai között. A táskáját engedte kicsúszni a kezéből és a hajamba vezette az ujjait.
– Erről van szó, bébi – mormoltam egészen közel az ajkaihoz, majd vadul csókolni kezdtem, szinte felfaltam, miközben a nadrágomat feszítő farkammal bökdöstem a középpontját. A cipői sarkát a fenekembe szúrta, amikor az alsó szájára haraptam.
– Hol a fenének van a lakásod? – hörögtem a szájába. Levegő után kapkodva lemászott rólam, felvette a táskáját a földről és a kezemnél fogva maga után húzott a folyosó végén levő, fényes fekete ajtóig. A táskában kutatott a kulcs után, amíg én lehúztam a ruhája a cipzárját, és az anyag alá nyúlva átkaroltam a hasát és magamhoz húztam, ezúttal kerek fenekének nyomva a farkamat. Sadie kinyitotta az ajtót, én pedig késlekedés nélkül belökdöstem a lakásba, a lábammal becsuktam az ajtót, majd rekord sebességgel levetkeztettem, a falnak döntöttem és újra az ölembe emeltem. A kezeit közénk vezetve kiszabadította a farkamat.
– Óvszer a tárcámban – motyogtam, miközben a fülét harapdáltam. Olyan érzékeny volt a teljes füle, hogy minden érintésembe bele remegett, de így is ügyesen kiszedte a tárcát a zsebemből, amit el is hajított, miután megszerezte belőle az óvszert. Az egyik pillanatban még a kezében volt a farkam, de amint az óvszer rajta volt, már belé is hatoltam, a aminek hatására hangosan nyögve hátra vetette a fejét. Keményen hatoltam belé újra és újra.
– Amikor legközelebb hívlak, ajánlom, hogy válaszolj!

***

Sadie legalább másfél órás késéssel érkezett vissza az Werner épülethez, de nem úgy nézett ki, mint akit bánt a dolog. Nyugodtan ült az anyósülésen miközben a munkahelyéhez vezettem. A falnál történt gyors akciót, még két másik menet követte: egy az ágyában, majd egy, amikor együtt zuhanyoztunk, de nekem ez közel sem volt elég. Újra meg akartam kapni, amikor a gardróbban kutatott új ruha után, mivel a kis fekete ruháját sikeresen elszakítottam, de ekkor már leállított. Nem fogadtam szívesen a visszautasítást, de megértettem, hogy dolgoznia kell, így én magam is felöltöztem, majd felajánlottam egy fuvart. Meglepő módon a Fisker Karmát nem akarta vezetni, mivel amint kinyitottam automatikusan az utas oldal felé lépkedett.
– Nem is vehetsz rosszul, Tunya – jegyezte meg útközben.
– Kimondta, hogy rosszul vezetek?
– Olyan fickónak tűnsz, aki inkább sofőrt fogad, nem hittem, hogy sok tapasztalatod van.
– Sosem volt sofőröm, és amúgy is szombaton is én vezettem – morogtam.
– Igen, de azt a Mercit jogsi nélkül is elvezeti bármilyen barom, ez már kicsit trükkösebb. Nagyon széles az eleje, így finoman kell manőverezni, de egész jól megy, belátom – magyarázta, én pedig elképedve pillantottam rá.
Most komolyan a vezetési technikámat elemzi?
– Rajtad kívül még senki sem vezette egyetlen kocsimat sem. Nem azért van ekkora gyűjteménem, hogy aztán valaki más élvezze a menetet – mondtam neki, amikor lehúzodtam a Werner épület előtt. Szemforgatva áthajolt az én oldalamra, majd a nyelve hegyével végig nyalta az alsó ajkamat, mielőtt alaposan megcsókolt.
– Micsoda széptevő vagy te, Axel – mondta miközben a fejét csóválta, majd hátranyúlt és megfogta a táskáját az apró hátsóülésen és kiszállt a kocsiból. Az ablakon keresztül bámultam utána, ahogy a fenekét riszálva az épülethez vezető lépcsőkön sétált felfelé és azon tűnődtem, hogy mi a fenébe kevertem magamat.