Csillagzápor [befejezett]

8. fejezet - A legjobb búvóhely

Mire elindultak, a nap lebukott a hegycsúcsokkal szabdalt horizonton, és az éjszaka sötétsége simogatóan ölelte körül őket. Natalie gyorsan és biztos kézzel vezetett, Lars pedig igyekezett a takarásában maradni, hiszen a rabruhában, sisak nélkül őt már a kisebb kilengésekkor is ostromolta a menetszél. Katie haladt elöl, vagy azért, hogy mutassa az utat a többieknek, vagy azért, hogy a törékeny halandók helyett őt kapják telibe az életveszélyes kanyonok. Tim pedig folyton Larsék mellett volt, mintha féltette volna Natalie-t, és a fiú biztosra vette, hogy fél szemmel a lányt figyeli.

Az első leágazásnál elhagyták a főutat, és egy sokkal kevésbé használt, szűkebb mellékútra tértek, ami felkapaszkodott egy hágóra két meredeken a magasba törő, sziklás hegycsúcs között.

Lars előzőleg elfelejtette megkérdezni, hogy hová mennek, hogy milyen hosszú utazás vár rá, és hogy vajon az egyre hidegebb éjszakában oda fog-e fagyni a húga mögé, de a legkevésbé sem törődött ilyen apróságokkal. A bőgő motorok, a hirtelen jött szabadság mintha kitörölte volna az elmúlt négy hónap rémálmait. A nyakát már nem fojtogatta a gyűlölt nyakörv. Lars ismét csak egy tizenhét éves srác volt, és az ujjai minden gyorsításnál megmozdultak, mintha rásegíthetne a gázkarra.

Még el sem érték a hágót, amikor Katie alatt megingott a Yamaha, és a lány alig bírta az úton tartani a súlyos motort. Natalie megfeszült és azonnal lassítani kezdett, Lars pedig aggodalmas kíváncsisággal lesett ki a lány válla fölött. A többiek is új mintázatba rendeződtek, csak Andrew forgatta értetlenül a fejét. Katie-n messziről is látszott, hogy küszködik: még egyszer megpróbálta egyenesbe hozni a motort, bár folyamatosan lassított. Végül megadóan húzta be a féket, és miközben letámasztotta a lábát, a kezét az oldalára szorította.

A többiek is megálltak, vagy tíz méter távolságban Katie-től, és úgy feszültek meg, mintha bármelyik pillanatban a legrosszabbra kellene készülniük.

– Szállj le, Katie! – kiáltott oda a lánynak Dominic. Ő volt a legközelebb hozzá, ő és Andrew. Lars elkapta a bátyja pillantását, ami mintha üzenni akart volna neki valamit, de a némajáték olvasásában továbbra sem ért el eredményeket.

– Ne félts, mindjárt elmúlik! Csak egy perc... – válaszolt Katie, de a hangja rekedten szólt, és a vége fájdalmas nyüszítésbe fulladt.

– Mi történik? – kérdezte Lars bárkitől, aki meghallja, és hajlandó válaszolni.

– Rohama van. Azt állítja, hogy semmi baja, de... – kezdte Natalie, de mielőtt befejezhette volna, Tim vette át a szót.

– Valamelyik nap kész hegyomlást idézett elő – pillantott most Larsra, majd Andrew-ra. – Ezt nevezik „kitörésnek", ugye?

– Ezt is – vonta meg a vállát Andrew, az arcán bosszantóan mindentudó kifejezéssel, és ismét egy olyan pillantást vetett az öccsére, ami szerint Larsnak már régen tudnia kellene a választ a saját kérdéseire.

Lars persze nem tudta.

– Ez veletek is előfordulhat? – kérdezte gyanakodva Tim.

– Már nem. – Andrew válasza egyszerű és lényegre törő volt, nem is adott további magyarázatot.

Katie összegörnyedve borult a kormányra. Lars, miután a bátyjától nem remélhetett további magyarázatot, már készült leszállni a motorról, hátha tud segíteni a lánynak, de Natalie nem engedte. A csendesen doromboló motorok hangját egy új zaj harsogta túl, amely a hátuk mögül érkezett. Egy autó hangja.

Andrew és Lars egyszerre fordultak hátra. Ha ők látták a kocsi reflektorát és a tetején hangtalanul villogó fényeket, akkor a kocsiból is láthatták a motorosokat. A jármű magasnak és páncélozottnak tűnt, és nekik minél hamarabb el kellett húzniuk az útjából.