Csillagzápor [befejezett]

10. fejezet - San Francisco tornyai

Mintha bebörtönözték volna a saját testébe, amit belülről sziszegő lángok martak. A feje nem egyszerűen hasogatott, de mintha fehérizzásig hevült volna. Elviselhetetlen és örökké tartó volt a fájdalom. Lars képtelen volt gondolkodni, az agya végtelen spirálban ismételte ugyanazt: elég, elég, ELÉG!

Soha nem érzett még hasonlót. Eddig is borzalmas volt meghalni és visszajönni, de a mostani túltett minden eddigin.

Nyöszörögve tért magához. Az első lélegzetvétellel olyan sok port nyelt, hogy köhögés tört rá. Az oldalára gördült, összehúzta magát, és görcsösen próbált megszabadulni tőle. A roham csak egy perc után csitult, és addigra végre a fájdalom emléke sem hasogatott tovább.

Kinyitotta a szemét, de az éles napfénytől azonnal pislognia kellett. Alig emlékezett rá, hogy mi történt, a feje még mindig kába volt, és az elmúlt percek emlékképei homályosak maradtak. Tudta, hogy Tim meghalt, és azt is, hogy Andrew kirángatta a harcmezőről, de képtelen volt felidézni a képeket.

Andrew, Natalie és Dominic úgy másfél méterrel arrébb, egy csenevész kis fa árnyékába húzódtak. A lány Dominic fölé hajolt, és minden erejével azon volt, hogy elszorítsa a fiú combját ért sebet. Így is rengeteg vér szennyezte be a földet körülöttük. Dominic még magánál volt, még ide-oda járt közöttük a szeme, és a száját egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el, ahogy Lars pillantása találkozott vele. Csak Andrew maradt állva, ő folyamatosan pásztázta a környéket, a teljesen beomlott barlangtól a hátuk mögött elterülő erdőig, és a saját pisztolyát tartotta a kezében.

Lars kiköpte a port, ami megült a szájában.

– Mi történt? – kérdezte.

– Beomlott a barlang. Szerencsére – válaszolt Andrew. – Egyelőre nem tudtak követni minket, és úgy tűnik, nem voltak elegen ahhoz, hogy sokan figyeljék ezt a kijáratot. De már nincs sok időnk, mire a többiek is megindulnak.

Lars a néhai fal mellett négy alakot vélt felfedezni. Négy mozdulatlan, biztonsági ruhás alakot. Az egyik hanyatt feküdt, a mellkasát egy kerek kis lyuk ütötte át. Az új páncél nem volt golyóálló, és a seb minden bizonnyal Andrew pisztolyától származott.

Lars gyorsan elfordult a holttestektől, mert elborzasztotta a tény, hogy Andrew gyilkossá vált. Andrew is: az elmúlt percekből valamiért csak egyetlen emlék maradt meg tökéletesen. Az, ahogyan ő maga is megölt három katonát a barlangban. Olyanokat, akik csak parancsot teljesítettek, és akik csak emberek voltak, és még hosszú élet állt volna előttük. Ő pedig gondolkodás nélkül vette el tőlük a jövőjüket...

Megrázta magát, mert egyáltalán nem volt ideje ezen töprengeni, és rájött, hogy valaki még hiányzik.

– Hol van Katie? – kérdezte, miközben feltápászkodott.

Se Dominic, se Natalie nem mertek a szemébe nézni. Csak Andrew adott választ.

– Elvitték.

Lars felnyögött. A lány maga akart az élre állni, hogy feltartsa a katonákat. Ha nem segít, valószínűleg ők is odabent végezték volna, de így is túl nagynak tűnt az ár a szabadságukért.

Lars botladozó léptekkel ment oda Natalie és Dominic kettőséhez. A fiú sebei nem voltak olyan súlyosak, mint előzőleg gondolta volna. Átlőtték a combját, egy golyó súrolta az oldalát és egy másik szilánkosra törte a karját, de Natalie segítségének köszönhetően nem fenyegette halálos veszély. Legalább őt meg tudták menteni, ha Timen már nem segíthettek.

A gondolatra mintha satu szorult volna a mellkasára. Tim, aki alig fél órával ezelőtt jól láthatóan megbánta, hogy valaha ismerte őt, hogy segített neki megmenekülni a laborból és a krematóriumból, mostanra halott. A legrégebbi barátja.