Csillagzápor [befejezett]

19. fejezet - A főnixek ragyogása

Hatan voltak egy ellen. Az inkvizítor, aki a lángjaival támadott, az ex-határőr, akinek a pengéit képtelenség volt kivédeni, egy nő, aki porrá őrölte a csontokat, és még egy nő, aki izzó energiaszálakkal kötötte gúzsba. És persze Katie, aki úgy mart, mint a sav, és Andrew, aki minduntalan megakadályozta, hogy Lars érdemben képes legyen használni az erejét.

A fiú nem adta könnyen magát. Már fel sem kelt, már levegőt sem vett, amikor visszatért a halálból: máris támadott. Kétszer félig-meddig sikerrel járt. Arasznyi hosszan hasította fel az egyik nő mellkasát, és képes volt megtartani a sebet. Aztán lerobbantotta az inkvizítor fejét. De harmadszorra már nem szűnt meg körülötte Andrew pajzsa, és halálában is gúzsba kötötték a nő – talán Lisa – kötelei.

Az egyik uránkő kiszabadult a burokból, és újabb energialökettel látta el őket, de Lars képtelen volt mindet megszerezni: a többi főnix is pályázott rá. A kő ereje csak arra volt elég, hogy húzza az időt, és odázza a pillanatot, amikor Lars kénytelen volt megadni magát.

Azt hitte, hogy azok után, hogy túltöltötték, hogy az ereje Katie-éhez fogható volt, soha többé nem fog kimerülni, de efelől csalódnia kellett. A támadások és folyamatos, kínkeserves újraindítások végül minden erejét felőrölték. Zihálva, csukott szemmel feküdt a padlón. Még tudott volna támadni, még össze tudott volna kaparni egy kis energiaszilánkot, amivel legalább egy pillanatra kiiktathat valakit, de elpusztítani már nem lett volna képes egyetlen főnixet sem.

– Elég volt a játszadozásból – emelte fel a hangját az a nő, aki a csonttörő támadásokat hajtotta végre. – Indítanunk kell a felderítőket.

Lars kinyitotta a szemét, és megkereste az arcát. Az szinte unott volt.

– Akkor indítsd! Most már elboldogulunk vele nélküled is – intette Katie.

A nő közelebb lépett Larshoz.

– Azért segítek bebiztosítani – mosolyodott el, és a mosolyában volt valami kegyetlen. Egy fényszilánk tört ki a kezéből, és csapódott be Lars derekába. A fiúnak megsemmisültek a csigolyái, és csak a kínzó fájdalmat érezte, a lábát már nem.

Még ébren is gyötrelmes volt. Lars levegőért kapkodott, és minden mozdulat, minden rezdülés, még a lélegzetvétel is kínnal töltötte el. De túl sok mindenen volt már túl ahhoz, hogy a puszta fájdalom lebénítsa. Hallotta a körülötte lévők mozgolódását. Látta az arcukat.

– Lockwood, te is segíts neki! – vezényelt Katie.

Az inkvizítor még mindig kótyagos volt. Sajnos a feje nem tűnt el végleg, de Lars támadása kiütötte egy időre. Azóta nem látta a férfi lángjait, hogy sikerült megsemmisítenie az agyát.

– Persze, megyek, megyek... – bólogatott most. – Térítsétek vissza ezt az eltévedt bárányt az Úr ösvényeire! – kérte, aztán kiiszkolt a csatatérről.

Lars más körülmények között kinevette volna. Egy pillanatra még a jelen helyzetében is árnyékot rajzolt az arcára a mosoly. Főleg ahogy meglátta, hogy Katie milyen lendülettel forgatja a szemét a szentfazék szavai hallatán.

– Nyilván hasznos lesz, ha elkezdünk neked papolni – közölte végtelenül gúnyosan Lisa. Az energiaszálak még mindig ráfeszültek Lars testére.

Andrew viszont végre leeresztette a pajzsát.

– Most már legalább nyugton marad – mondta, és amikor találkozott a pillantása Larséval, jelentőségteljesen csillant meg a szeme.

Lars nem válaszolt. Nyugton maradt.

Katie odalépett és lehajolt hozzá.

– Hogy jutott eszedbe visszajönni? – kérdezte. Nem volt dühös, valószínűleg kitombolta magát. Megmotozta Larsot, és a maradék zsebeiből kiszedte a golyóbisokba csomagolt uránmagokat. Amikor az ujja óhatatlanul is hozzáért Lars bőréhez, az energia felszikrázott, és Lars érezte, hogy a tagjai megtelnek élettel. – Mit akartál elérni?