A tizedik Titán (Levi x reader)

1. rész: Shiganshina bukása

Egy szokásos félhomályos hajnal volt a falakkal körülölelt unalmas Shiganshinában, ahol soha nem történik semmi.

Szépen lassan kikászálódtam az ágyamból, fehér hálóruhámat álmosan levettem, majd a kopott vaskádban févő hideg vízbe nyakig belemártottam magamat. A hideg víztől mindig felfrissülök, ha ettől minden reggel meg is fagyok egy pillanatra.

Miután már frissen és valóban ébren kivetettem magam a kádból, felvettem fehér, vállam alatt összehúzott ingemet, majd rá a fűzővel összevarrott sötétkék bokáig érő ruhámat. Kócos szőke hajamból a gubancokat az ujjaimmal kibogoztam, majd magas copfba fogtam, elől kihagyva pár tincset. A fejemre tettem az ezer éves szalmakalapomat, és indulásra készen voltam.

Miután vágtam magamnak egy vékony szelet kenyeret, nekivágtam a hosszú utcának, mely Shiganshina határába vezet, hiszen minden hajnali 6 órát azzal kezdek már 4 éve, hogy szedek 20 nagy csokor virágot.

Mindenem a szabadság. Nem zárhat engem senki határok közé. Ezért gyűlölöm ezt a várot. Hiszen bármerre nézek, határokat látok. Bár madár lehetnék és szabadon repülhetnék a falakon át, az erdők felett, a felhők fölött. De ez a madár most a falak kalitkájában él, ahonnan nincs kiút. Állandóan csak ez jár a fejemben. Ezért is gyűlölöm a lelkemet beskatulyázó falakat.

Valamiből meg kell éljek, hiszen világ életemben árva voltam. Anyám szajha volt, a születésemkor meghalt. Sosem ismertem épp úgy, mint az apámat, aki miután meghallotta, hogy a szajha teherbe esett, levetette magát a falról. Mondhatom, kiválló páros. 

12 éves koromig a bordélyban nevelkedtem, ahol anyám is.. mondjuk azt, hogy dolgozott. Miután többször megpróbált leteperni egy-két aberrált fasz, úgy döntöttek itt az ideje, hogy elmenjek. Anyám volt arany nyakláncával eresztettek utamra, hogy vegyek rajta valami viskót a város legszegényebb negyedében, és így is tettem.

Szakma vagy tudás híjján úgy döntöttem egyetlen barátnm, Carla, a doktor feleségének javaslatára, hogy virágot fogok árulni. És ezt teszem 4 kerek esztendeje. Ebből nap összejön annyi, hogy tudok venni másnapra egy kenyeret. Télen, amikor nincsenek virágok, így szűkösre vált az egyébként sem fényes helyzetem, a bordélyba visszamenve keresem a kenyeremet.

De tavaj, amikor egy hideg áprilisi reggelen a közeli erdőben sétálgattam és szokásosan azt próbáltam elhitetni magammal minden erőmmel erőlködve, hogy nálam szabadabb nincs, megtört bennem valami, majd a következő pillanatban arra lettem figyelmes, hogy az erdőt felülről látom. Mikor a karomra néztem, azok hatalmas nagyok voltak, a magasságom megütötte a 15 métert. Ekkor eszméltem rá, hogy én annak az erőnek vagyok tulajdonosa, amelyről meg kicsi koromban meséltek nekem, azaz képes vagyok titánná alakulni. 

Ennek a sokk hatására elájultam, mivel körvonalazóott bennem: A föld  egyik,  ha nem legveszélyesebb és legfélelmetesebb személye.. vagy inkább lénye vagyok, aki / amitől minden ember szinte már ösztönösen retteg. Az az igazság, hogy ebben a pillanatban én is féltem saját magamtól.

Jópár óra után aztán felébredte. A titán nyakából emelkedtem ki, a kezeimet a húsából kitéptem. Miután kikászálódtam a hatalmas testből, hazáig futottam. Csak otthon eszméltem rá, hogy a szemeim alatt szárny alakzatban elkelyezkedő, toll alakú sebek jelentek meg.

Miután a helyi paptól elkértem, pontosabban elloptam a könyvtár zárt osztályának kulcsát, bemerészkedtem az óriási terembe, majd a titánokról szóló kódexet a szoknyám alá rejtve az ablakon keresztül meglógtam. Ebból a réges régi könyvből aztán otthon megtudtam, hogy a legenda szerint 9 ember van aki emberi alakot tud ölteni, de én egyik titán tulajdonságaival sem rendelkeztem. Nem voltam 60 méter magas, vagy nem voltam képes fegyvereket létrehozni, vagy éppen irtdatlan gyorsan mozogni. Nekem.. szárnyaim voltak. Éterien derengő, két pár fehér, hatalmas szárnyaim, mellyek képesek felemelni azt a hatalmas testet, mely részben az enyémhez hasonlít, szőke haja és villámló kék szemei vannak. A szabadság szárnyai.

De mindennek már 1 éve, akkor nagy sokkal járt, de már hozzászoktam a gondolathoz, és ahoz is, hogy amikor pletykák terjengenek arról, hogy az erdő fölé egy hatalmas, szárnyas lény emelkedett, akkor csak legyintek egyet, hiszen nem mondhatom el senkinek, hogy az erdő felett repül szárnyas lény én magam vagyok.

Szó mi szó, a mai reggel se más mint a többi. Nyolc órakkor már a főtéren széles, megnyerő mosollyal, virágokkal a kezemben ácsorgok és minden jöttment söpredéknek árulom a margarétákat, pipacsokat és liliomokat.

Már délután lehetett amikor megindultam a házam felé, kezemben a mai bevételből vett cipóval, amikor egy hatalmas mennydörgésre lettem figyelmes. Ijedtemben kifutottam az utcából egészen a térre, ahol a sok környékbelivel egyetmben bámultam a hatalmas fal fölé emelkedő 60 méteres titánt.

Én tudtam egyedül, hogy ez micsoda. Én olvastam egyedül azt a 200 éves könyvet. Ez nem egy kósza abnormálisan nagy, agyatlan óriás. Ez egy ember.

Ekkor egy hatalmas szélvihar keretein belül berugta a kaput, ahol beözönlött a sok titán. Az emberek hatalmas sikolyok között fejvesztve menekültek, de mind hiába. A titánom méretüknél és sebességüknél fogva megettek mindenkit. Nem volt menekvés. Ez a nap Shiganshina.. sőt talán az emberiség vége.

Eszeveszetten rohantam hazáig berugtam az ajtómat, felkapkodtam mindent, ami kellhetett, egy váltás ruhát, 2 kenyeret, 3 almát és egy kést, biztos ami biztos. A szalmakalapomat a fejemre tettem, majd amilyen gyorsan jöttem, olyan gyorsan ki is robbantottam magam a házból. Még utoljára hátranéztem, amikor láttam hogy egy körülbelül 10 méteres óriás belelép az egyhelyiséges omladozó kis házamba. Már nincs visszaút.

Az utcák eddigi unalmas csöndjét most fájdalmas sírás, halál előtti könyörgések, kétsgbeesett sikolyok és vér töltötte meg. mélyen megrázó volt látni, ahogy akinek tegnap még eladtam egy csokor tulipánt, ma már csak egy húscafat macskaköves út szélén. Eljött a halál Shiganshináért.

A mostmár csupa mocsok kék, hosszú szoknyám alját két kezemmel felemelve próbáltam gyorsítani a futásomat, amikor megláttam, hogy Yeager doktor háza összedőlt és a két gyermeke, Eren és Mikasa próbálják édesanyjukat kirángatni a romok alól. Miközben elfutottam mellettük, Carla fájdalmas mosollyal utánam kiáltott.

-Susanna, mentsd meg őket, ha már én meghalok!-ordította utánam.

Visszafordultam és kézenfogtam a két gyereket. Eren ellenkezett, hiszen az édesanyját semmi okból nem hagyta volna ott, de a vállamra kaptam és Mikasa kezét fogva rohantam tovább, majd halkan megszólaltam.

-Igérem Carla, nem esik bántódásuk.

Ekkor meghalltottam Eren fájdalmas, kínkeserves sikítását. Ezek szerint.. Istenem. ISTENEM. Carla. Neked köszönhetem, hogy volt munkám, te voltál az egyetlen barátnőm.

De most nem szabad ezen rágódnom. Bár barátosném halála mélyen lesúlytott, most bármennyire hihetetlen, fontosabb dolgom volt. Hármunk élete a tét. Rohannom kell. Mondják, mintha az életed múlna rajta. Hát most valóban. Hogy gyorsabb lehessek Mikasát a hónam alá kaptam. Amikor a hajóhoz értünk a tömegen anyatigrisként átverekedve magamat és félresöpörve mindenkit feljutottunk végül a hajóra.

A gyerekek anyjuk halála miatt fájdalmasan üres, szürke tekintettel néztek maguk elé a semmit bámulva, szinte fel sem fogták mi történt. Armin Arlert is melléjük verődött és miután megtudta, hogy mi történt hasonló állapotba került ő is.

Én melléjük állva, körülfogtam mindnyájukat és magamhoz öleltem őket. Most van a legnagyobb szükségük arra, hogy valaki mellettük legyen. Hosszú érzelmes percek után végül elővettem a kopott vászontáskámból a három almát, amelyek kissé széttrancsírozódtak a rohanás közben, és nekik adtam.