Az Erőmester: David Legendája

V. Az Elemi Mester (David szemszögéből)

 - Ébresztő David hasadra süt a nap! - keltett fel nagyapám.
- Már reggel van? - keltem ki nehezen az ágyból.
- Igen fiam reggel van, szóval ideje felkelned, mert a feladatom nem csinálja meg magát!
- Ah, mi a mai teendő? - kérdeztem. Nem volt sok kedvem feladatokat csinálni.
- Le kell győznöd a démont aki majdnem végzett veled – mondta, amitől kissé bizonytalan lettem.
- De majdnem megölt.
- Ha őt nem tudod legyőzni később az erősebb ellenfeleket sem fogod tudni fiam. Menni fog.
- Legyen, de amúgy ők lidércek.
- Honnan tudod a valódi nevüket? - lepődött meg.
- A lidércem mondta el az igazat, de azt is mondta, hogy okkal nem tudják sokan az igazat. Viszont én akkor megyek, viszlát nagyapa! - intettem és elindultam megkeresni a lidércet. Elmentem a nem túl messzi tisztásra, ahol múltkor futottam össze vele. Körülbelül tíz perc alatt odaértem, persze futva. Nem éreztem a lidérc jelenlétét, biztosan elment már.
- A fenébe most mi tévő legyek? - mondtam, amikor a semmiből egy ököl talált el majdnem, amit sikeresen kivédtem, majd ösztönszerűen elrúgtam az idegent.
- Ilyenre is képes vagyok? - csodálkoztam.
- Úgy látom erősebb lettél mióta nem találkoztunk erőmester – kelt fel lassan a földről az a lidérc, aki pár napja majdnem kinyírt.
- Nem tudom, az igazat megvallva te tűnsz lassúbbnak, tán megöregedtél? - gúnyolódtam vele.
- Hé, ez nem igaz! De várjunk, átdöftem a tüdőd egy karddal, hogy vagy még életben? - mondta meglepődve.
- Hosszú, én se tudom – mondtam. Tényleg fogalmam se volt, hogyan gyógyított meg a nagyapám.
- Felettébb érdekes vagy erőmester. Egyszer megúsztad a halált, de másodszor már nem fogod! - mondta és előrántotta a kardját.
- Most véged! - ordította és sebesen felém rohant. Baromi gyors volt, de valami más volt. Tisztábban láttam a mozdulatait, és ugyan nem tudtam volna lekörözni, könnyebben tudtam volna kivédeni a támadásait, mint a múltkor. Közeledett felém, mégsem féltem. Egy méterre volt tőlem amikor felkészült arra, hogy lecsapjon. Az utolsó pillanatban elkaptam a kezét.
- Mi? Ennek nem kellett volna megtörténnie – mondta a lidérc meglepődve.
- Mondtam, lelassultál – kihasználva a pillanatot kiragadtam a kezéből a kardot és a bal tüdőjét átszúrtam vele.
- Most két lehetőséged van, vagy egyesülsz velem, vagy itt pusztulsz. Dönts okosan.
- A fenébe, győztél erőmester, kiharcoltad azt, hogy csatlakozzak hozzád – mondta majd egyesült velem.
- Végre nyertem! Na irány haza – mondtam amikor gyors mozgást éreztem, és gyorsan arrébb ugrottam. Egy két méteres szikla repült el mellettem.
- Tyűha ez nem sokon múlott. Vajon ez honnan jött?
- Innen jött – válaszolta egy idegen hang távolról. Odanéztem amikor három lidércet láttam meg. Az egyik barna volt, mint egy szikla, a másik vörös mint a tűz, a harmadik pedig kék mint az óceán, legalábbis olyasmi, az az igazság, hogy Nyugat Virginiában nem nagyon látni óceánt.
- Kik vagytok ti? Démonok? - kérdeztem.
- Igen, te pedig egy erőmester aki most falt fel egy démont. Remélem tudod, hogy most ki fogunk nyírni.
- Srácok nem akarok konfliktust – mondtam mert nem akartam megint sokáig itt lenni, így is pikkel rám William.
- Ez aranyos, de ha egyikünket bántod mindannyiunkat bántod – mondta az egyik. Amikor közelebb jöttek észrevettem, hogy a vörös beszélt, valószínűleg ő volt a vezetőjük.
- De vele személyes ügyem volt, majdnem megölt – mondtam hátha lenyugodnak, de ehelyett nevetésbe kezdtek.
- Nézd, elhiszem meg akart ölni, de te tényleg meg is ölted őt, szóval te is megfogsz halni ilyen egyszerű – mondta a vörös.
- Rendben akkor ha harc hát legyen harc – mondtam majd felkészültem.
- Itt jövök – az újonnan szerzett sebességemmel elkezdtem feléjük rohanni, amikor a barna egy újabb sziklát dobott felém, de gyorsan kikerültem.
- Legközelebb nézz a hátad mögé – szólalt meg a hátam mögül a vörös.
- Tűzostor!
- Ó baszki – gyorsan hátrafordultam amikor láttam, hogy épp lecsapni készül, de sikeresen elugrottam, és az ostor pár centivel a fejem felett ment el.
- Ez nem sokon múlt.
- Attól hogy gyors vagy még nem leszel erősebb mint mi – mondta a vörös.
- Kol, te pedig jobban figyelj oda – szólt a barnának.
- Szóval a sziklás fickó neve Kol. Titeket hogy hívnak? - kérdeztem.
- Érdekel a nevünk mi? Az én nevem Klaus, a vízdémoné Erik, a földdémonét meg már tudod. Testvérként járjuk a világot, bár nem vagyunk igazi testvérek.
- Elvesztettétek a családotokat?
- Nem volt családunk. A démonok csak lesznek a semmiből, és vagy meghalunk egyszer, vagy a prédátokként végezzük.
- Eh, ez eléggé rossz lehet – mondtam. Megsajnáltam őket kissé.
- Ilyen a világ erőmester, kegyetlen és nem válogatja meg azokat akiknek keresztbe tesz – mondta Klaus.
- Viszont ha azt hiszed ezzel eléred megkönyörüljek neked akkor tévedsz, láttuk mire vagy képes, veszélyes vagy ránk nézve. De ne aggódj nem személyes, hamar végzek veled.
- Várj, beszéljük meg! - mondtam, de már késő volt, egy újabb ostorral támadott. Lecsapott, és pillanatokon múlott kikerüljem.
- Francba ez nem lesz jó így, ideje taktikázni – gondoltam magamban.
- Ügyes, de nem sokáig leszel ennyire szerencsés barátom, nézz hátra! - mondta és hirtelen egy szikla talált el. A földre estem, a szikla pedig rám.
- Basszus, erre nem számítottam, nem is éreztem jön a szikladarab – mondtam. Ideje volt komolyra fordítani a szót.
Kol elkezdett közeledni felém.
- Mi a baj erőmester? - mondta gúnyolódva. Amikor elég közel ért ledobtam magamról a sziklát. A hirtelen cselekedettől leblokkolt, időt adva nekem, hogy az előző démon kardjáért nyúljak. Amikor megkaparintottam gyorsan Kolhoz szaladtam és leszúrtam.
- Mi? Ne, Kol ne! - vették észre azt, hogy leszúrtam a testvérüket.
- Sajnálom Kol, nem személyes – mondtam és magamba szívtam ahogy lassan füstté vált.
- Te barom megölted a testvérünket! - szólalt meg Erik mérgesen és támadni készült, én pedig egy sziklagyűrűt emeltem köré, ami gyorsan rászorult.
- Maradj szépen ott, és higgadj le – mondtam neki.
- Megölted a testvérünket és még azt mondod higgadjunk le? - mondta mérgesen Klaus.
- Ti akartatok engem megölni, ti nem hagytatok békében elmenni, mit vártál? Hagyni fogom magam, hogy nyugodtan megöljetek? Ha nem lettél volna ennyire makacs talán még mindig élne a testvéretek. Ne engem okolj azért, mert ez történt – mondtam ingerülten.
- Most nagyon felhúztál, eddig csak azért akartalak megölni, mert erőmester vagy, most már bosszúból akarlak!
- Tehát nem is a másik démon miatt akarsz?
- Komolyan azt hitted miatta akarlak? Nem izgat megölted – mondta ridegen.
- És én még sajnáltalak téged. Tudod, engem ölt meg majdnem a démon, mégse lennék vele ennyire gyökér. Jobb Kolnak egy ilyen testvér nélkül!
- Ezt még megbánod! - mondta dühösen Klaus, és egy hatalmas tűzcsóvát indított felém, amit gyorsan kivédtem egy szikla fallal.
- Ennyit tudsz Klaus? - jöttem elő a fal mögül.
- Én kinyírlak téged! - ordította és felém futott egy lángostorral. Amikor elég közel volt egy sziklakezet formáltam a földből, amivel elkaptam őt.
- Sajnálom Klaus, nem akartam veletek harcolni, ti kényszerítettek. Ígérem gyorsan véget vetek az egésznek – mondtam miközben lassan odamentem hozzá.
- Utolsó szavak Klaus? - kérdeztem de nem reagált. Hirtelen arra lettem figyelmes a szikla elkezdett vörösen izzani.
- Basszus! - próbáltam elfutni amikor felrobbant a szikla. Kisebb égési sérülésekkel megúsztam szerencsémre.
- Kinyírlak! - üvöltötte és eszeveszettül elkezdett hatalmas tűzgömböket dobálni felém. Védekezésként sziklákat dobáltam felé, de olyan forró volt a tüze, hogy a sziklák szétolvadtak.
- Hűha, nem gondoltam volna ilyen erős vagy valójában – lepődtem meg, és próbáltam elmenekülni, amikor Klaus a karjaiból lángokat kezdett szórni, hogy gyorsabbá váljon.
- Véged erőmester! - ordította és gyorsan közeledett. Próbáltam sziklákkal lassítani, de a legtöbbet kikerülte, amit meg nem, azt pedig szétolvasztotta. Hirtelen megállt, majd összpontosítani kezdett látszólag.
- Végső tűzvihar – ordította, és egy hatalmas tűzvihar indult el felém. Gyorsan egy gödröt csináltam a földbe, beleugrottam és lezártam, remélve, hogy nem olvasztja szét az egész környéket. Éreztem ahogy a hatalmas hő elhalad felettem, és miután elállt kijöttem.
- Hűha, megúsztam – mondtam.
- Testvér – szólalt meg gyengülő hangon Erik. Eltalálta a tűz, és haldokolt, az egész teste megégett.
- Ne, Erik! - rohant oda Klaus.
- Nagyon sajnálom, ne haragudj, minden rendben lesz! - átölelte a földön fekvő testvérét. Oda rohantam hozzájuk.
- Erőmester, segíts kérlek! - kérlelt Klaus.
- Hogyan tudnék segíteni? - kérdeztem.
- Ha egyesülsz vele akkor életben marad – mondta Klaus.
- Biztosan ezt akarod? - kérdeztem.
- Nem akarom meghaljon, ha egy démon meghal nem megy át a túlvilágra, hanem egyszerűen megszűnik, a lelkünk el van átkozva – mondta.
- Rendben legyen – válaszoltam, majd megérintettem Erik vállát. Erik lassan egy kék köddé változott és körülvett engem, majd felszívódott.
- Köszönöm szépen erőmester. Nem akarok a testvéreim nélkül élni, szóval én is csatlakoznék hozzád. De előtte elárulnád a neved? - kérdezte, majd nyújtotta a kezét.
- David a nevem, és ha csatlakozni szeretnél nincs ellenemre – mondtam és megfogtam a kezét és vörös köddé változott, majd ő is felszívódott.
- Na irány haza – álltam fel. Nem gondoltam volna, hogy egy helyett négyet szerzek végül, de nem is ennek örültem a legjobban. Mivel voltak lidérceim sokkal nyugodtabbnak éreztem magam, tudván, hogy mindig van mellettem valaki.
Lassan hazaindultam. Éreztem, ahogy a sok új erő amit szereztem szétárad az egész testemben. Fél óra múlva hazaértem. William kint várt a kapuban.
- Hol voltál eddig fiam? - kérdezte aggódva.
- Miután legyőztem a lidércet három másikkal összefutottam, és elkerülhetetlen volt a harc, ne haragudj – válaszoltam.
- Semmi baj fiam, menj pihenj le – mondta William, és így is tettem, bementem a szobámba, levettem a cipőmet és lefeküdtem. Nagyon elfáradtam, ezért hamar elaludtam.