Az Erőmester: David Legendája

VIII. A Fantomok erdeje (David szemszögéből)

- Jó reggelt Philipse – ébredtem fel. Kicsit fájt a hátam, valljuk be nem a föld a legkényelmesebb dolog a világon. Lassan felkeltem, amikor észrevettem, hogy Philipse még aludt.
- Ó, akkor nem zavarlak. Megyek körbe nézek – mondtam, majd elhúztam a bejáratot elzáró sziklát pont annyira, hogy kiférjek, és átléptem rajta.
Úgy tűnt semmi sem volt erre, és készültem tovább sétálni amikor a szemem sarkából észrevettem egy karmolás nyomot a szikla külsején, és egyből a kunyhó tetejére néztem, amikor megpillantottam egy ugyanolyan szörnyet, mint aki az embert széttépte. Sőt lehet pont ez volt, de ez lényegtelen volt most. Minden gyorsaságomat bevetve visszatoltam távolról a sziklát, hogy ne jusson be véletlen se. A lény egyből támadásba lendült, meglepő gyorsasága volt, még így erőmesterként se lett volna egyszerű lehagyni. Elkezdtem futni, a szörny pedig a nyomomban volt. Amikor elég messze értünk a kunyhótól hirtelen megfordultam, ugrottam egy nagyot a szörny hátára, és tűz ostort formáltam a kezemmel, amivel megütöttem. A szörny felordított, és a karjával lelökött magáról egy pillanat alatt, reagálni se tudtam.
- A francba már, miből van ez a lény? Na ez kapd ki! - mondtam, és felemeltem a kezem, a szörnyet pedig egy sziklakéz megragadta. - Na most mit fogsz csinálni?
A szörny elkezdett morogni, majd szétfeszítette a sziklákat, amik szanaszéjjel repültek.
- Ilyen nincs, miből vagy te? - kérdeztem ingerülten. A harcot egy távoli üvöltés szakította meg. A lény hirtelen lenyugodott, és elindult gyorsan az erdőbe.
- Az igen, ez meglepett. Biztosan a főnöke hívta vagy az anyja, vagy mindkettő. Na mindegy, megnézem Philipset – mondtam megnyugodva, majd elhúztam a sziklát. Philipse úgy aludt, mint a bunda.
- Ez most komoly? - mentem be a kunyhóba, majd a levegőből vizet nyertem ki, és lelocsoltam vele, hogy felkeljen.
- Eh, mi a franc, hol vagyok? - ébredt fel.
- Még mindig a fantomok erdejében, kis híján megölt engem egy újabb szörny míg te békésen aludtál.
- Mély alvó vagyok.
- Észrevettem.
- Na és most mi tévők legyünk David?
- Jó lenne tovább menni szerintem – válaszoltam.
- Egyetértek.
Elindultunk ketten tovább. Áthaladtunk az erdőn, és lassan egy tisztáshoz értünk, amikor megpillantottunk egy embert, akit négy szörny körül vett.
- Segítenünk kell rajta – mondtam.
- Várj David, ha most odamész az öngyilkosság, ne feledd eggyel se tudnánk elbánni.
- Most üljek itt ölbe tett kézzel és nézzem, ahogy megölik?
- Igen.
- Nem fogok itt maradni – mondtam és elkezdtem rohanni az ember irányába.
- Basszus David, csak egyszer hallgatnál rám – mondta Philipse. Észre vettem, hogy egy kis patak van mellettük, szóval ezt kihasználva lelocsoltam a szörnyeket, hogy eltereljem a figyelmüket. Mind a négy rám nézett és morogni kezdett. Lehet Philipse-re kellett volna hallgatnom.
A lények rohanni kezdtem felém, amikor hirtelen villám csapott mindegyikbe és összeestek.
- Köszönöm a segítséget fiú – mondta az idegen.
- Ezt mégis hogyan csináltad? - kérdeztem meglepve.
- Én vagyok Amadeus Zenigos, a legkiválóbb villámelem használó az egész világon.
- Amadeus? Te voltál az aki adta nekem a fegyvert az arénában, és kukkolt.
- Nem kukkoltalak fiam, csak megfigyeltelek mert láttam benned potenciált, de lehet tévedtem.
- Na, ez csúnya volt.
- A kukkolónak nevezés is.
- Jó, hagyjuk, térjünk a lényegre, mit keresel itt?
- Fiam én itt élek – válaszolta.
- Mi? Micsoda?
- Mindennap edzhetek, és nem nagyon találkozok emberekkel, jó hely ez.
- Na mi van? - ordította Philipse az erdő széléről.
- Gyere nyugodtan, nincs veszély – mondtam, amire gyorsan ideszaladt.
- Üdvözletem uram, én Philipse vagyok – mutatkozott be Philipse.
- Szép napot fiam – köszönt neki Amadeus. - Na és ifjú Wilson, mit keresel itt? Nagyapád biztos aggódik érted.
- Tud róla hogy itt vagyok. Várjunk, amúgy honnan ismered a nagyapám?
- Hát nem mesélt rólam? Pedig nélkülem nem nyerhetett volna Vrex ellen, ezt ő is tudja jól – mondta büszkén.
- Várjunk, te vagy az az Amadeus, akivel ötszáz éve segített neki?! - lepődtem meg.
- Igen, így van. Tudod a démon gének miatt mi hibrid erőmesterek tovább élhetünk, mint elődeink, persze ennek is megvannak a következményei, feltételei és hátrányai.
- Például?
- Ahhoz hogy tovább élj, másoktól kell elvenned az életerejét, ez a démon-szabály. Minél többet felhalmozol, annál több az esély arra, hogy felemészt, és fantomként végzed. Na meg alapból is legalább százötven évig élsz, szóval az összes egyszerű halandó barátod túl fogod élni. Ezért nem érdemes emberrel élni le az életed.
- Ó, ez szomorú – mondta Philipse. Én inkább nem reagáltam, erről se szólt a nagyapám megint.
- Annyira nem, többnyire erőmester barátaim voltak és vannak is, szóval több ideig tudok velük lenni, mintha ember lennék.
- Érhető. És miért nem beszéltek már nagyapámmal? - kérdeztem.
- Én tovább akartam folytatni a kalandozós életmódot, ő pedig szeretett volna egyszerű emberként élni, és nevelni téged, emberek között. Utálta az erőmester létet.
- Ezért hazudott nekem végig és titkolózott?
- David, ez nem ilyen egyszerű.
- Na miért?
- Tudod te, hogy mennyi társunkat ölték meg? Hogy hányszor kellett menekülnünk, mert az emberek a mai napig nem kedvelik a fajtánkat? Nem akarta így éld le az életed.
- De előbb utóbb rájöttem erre, és úgy is rájöttem volna.
- Ez tény, de amikor az ember védi a szeretteit, nem mindig gondolkodik tisztán. Ő csak megakart védeni téged, bár nem értem miért, elég hálátlan flótás vagy.
- Hé ez nem igaz!
- Nem úgy tűnik. Na mindegy, sziasztok fiatalok – mondta majd sebesen eltűnt.
- David ezt most jól megcsináltad – szólalt meg Philipse.
- Ne mondd, hogy az ő oldalán állsz!
- Nem állok senki oldalán, de szebben is beszélhettél volna nagyapádról, főleg hogy a férfi barátja volt – mondta.
- A francba, hogy ilyen hisztisek ezek az öregek – mondtam dühösen.
- Csillapodj le David, inkább menjünk tovább.
- Jó rendben, menjünk – mondtam, majd elindultunk.
Messze jutottunk a fától ahonnan ide kerültünk, több tisztáson és erdőn is átkeltünk. Furának találtam, hogy semmi sem támadott meg minket, még furábbnak, hogy reggel az a rejtélyes üvöltés milyen hatással volt arra a lényre – gondoltam magamban. Tovább mentünk, amikor hirtelen egy sereg szörny vett minket körbe.
- Ilyen nincs basszus – mondtam feszülten.
- Most mitévők legyünk David? - kérdezte ijedten Philipse.
- Én harcolok, te addig ebbe a sziklába elbújsz – válaszoltam és egy nagy szikla vette körbe Philipset.
- David, ez öngyilkosság, bújj el te is inkább!
- Az a gond, ha elbújok kétlem elmennek, és örökké nem maradhatunk ezekben a sziklákban. Harcolni fogok!
Elkezdtem rohanni feléjük és egy hatalmas tűzvihart zúdítottam rájuk. Üvölteni kezdtek, de nem látszott rajtuk komolyabb sérülés. Az egyik megtámadott, és ösztönszerűen megütöttem amitől pár másodpercig a földön maradt. Kihasználva az alkalmat az erőmet használva egy sziklát emeltem ki a földből pont a lény alatt, az pedig keresztül ment a lényen.
- El se hiszem, sikerült! - mondtam boldogan, amikor hirtelen a lény hamuvá égett. Erősebbnek éreztem magam viszont, ám ez nem sokáig tartott, mert az egyik lesből megütött és a földre estem.
- A francba. Bár ne lettem volna Amadeusszal goromba, nem érdemelte meg. Lehet, hogy meg se halnék most, ha nem lettem volna ennyire gyerekes – mondtam frusztráltan.
- Bocsánat kérés elfogadva – mondta egy ismerős hang, majd a maradék három szörnybe villám csapott, és elégtek.
- Amadeus? Aj de jó újra látni téged – feltápászkodtam a földről, majd leporoltam magam.
- Mit ne mondjak, gondolkodtam rajta nem segítek, de szívesen fiú – mondta Amadeus a megszokott stílusában. - Viszont elég ügyesen harcoltál ahhoz képest kezdő vagy, le a kalappal.
- Köszönöm, azt hiszem. Hogy hogy ilyen jó villámhasználó vagy?
- Én a Zenigos klán tagja vagyok, a klánunk arról volt híres, hogy páratlanok voltunk a villámainkkal, még a mágusok se voltak ilyen jó használói az erőnek – mondta büszkén.
- Na ez menő – mondtam.
- De nem csak ezt tudom, nézd – mondta, és hirtelen megjelent mellette a lidérce.
- Micsoda? Ezt meg hogy? - lepődtem meg.
- Képes vagyok a lidércem magamtól megidézni az anyagi világba huzamosabb ideig. És nem válok fantommá, ha sokáig távol van.
- De ez lehetetlen.
- Tévedsz, lehetséges, ha eleget gyakorolsz tudod növelni azt az időt, amíg semmi mellékhatással nem jár, én például két napig is könnyedén elvagyok anélkül, hogy vissza kellene hívnom a lidércet.
- Hűha, erre én nem lennék képes.
- De, ha megtanítalak - mondta Amadeus.
- Megköszönném, sokat segítene megszerezni a védelmi lidércet.
- Rendben, akkor én, a nagy Amadeus tanítványomnak fogadlak! Elsőnek is fizikailag el kell fáradnod, szóval ezer kör a tisztás körül.
- Csak ezer kör? Áh az könnyű!
- A gyorsaságod nélkül fiam! - tette hozzá.
- Micsoda? Ne szórakozz velem! Na jó legyen, megpróbálom – mondtam, majd elkezdtem futni.
Már egy fél órája futottam, mikor nagy nehezen elérte a négyszázat.
- Áh még csak hatszáz kell, istenem eléggé elpuhultam mióta abbahagytam az edzéseim, az aréna is volt vagy egy hónapja. Jobban kéne figyelnem az edzésre, különben Vrex és a bandája legyőz engem, amit nem hagyhatok. Akkor is menni fog az ezer kör, akkor is sikerülni fog – mondtam biztatva magam.
- Ne beszélj, fuss! - szólt rám Amadeus.
- Jól van, futok már - mondta Dave, majd újra belehúzott. Újabb fél óra múlva érte el a hétszázötvenet.
- Atyám, még van kétszázötven, remélem elég hasznos leszel lidérc, ha már ennyit szenvedek miattad.
- Kuss, és fuss – szólalt meg a fejemben a lidérc.
- De jó nem neked kell futnod, mintha az életed múlna rajta. Amúgy is hol voltál, amikor többször is majdnem megöltek?
- Végig néztem, ahogy megverik a makacs fejed.
- És ha meghaltam volna?
- Ha szükség lett volna megvédtelek volna.
- De ki vagyok veled segítve – mondtam mérgesen.
- Hát ez ilyen, na fussál csak Dave! - gúnyolódott velem.
- Rohadj meg – mondtam még mérgesebben, majd tovább futottam. Tizenhét perc múlva már kilencszázkilencvenötnél tartottam.
- Kilencszázkilencvenhat.. Már nincs olyan sok hátra végre.. Kilencszázkilencvenhét.. Sikerülni fog, közel a cél! Kilencszázkilencvennyolc ..Kilencszázkilencvenkilenc.. Ezer! Ez az, sikerült – mondtam boldogan, majd lefeküdtem a földre fáradtan.
- Ügyes vagy fiam - jelent meg Amadeus mellettem. - Na de most, hogy elfáradtál fizikailag és szellemileg, már csak egy dolgot kell tennünk! - mondta kissé ijesztően.
- Mit akarsz csinálni? - kérdeztem. Hirtelen Amadeus elővett egy pisztolyt, és mellkason lőtt.
- A többire neked kell rájönnöd fiam.
- Amadeus mi a fene?! - ijedt meg Philipse.
- Nyugi nem lesz baja.
- Mi.. Mi.. Aj.. Már megint.. - mondtam vért köpve, és elájultam. Hamarosan egy fura helyen ébredtem.
- Mi ez a hely? Hol vagyok? - csodálkoztam. Egy üres fehér helyen találtam magam.
- Most a belső világodban vagy – szólalt meg Amadeus.
- Itt kell megtalálnod a kulcsot, hogy irányíthasd a lidérced.
- Semmi segítség? Hahó? Hat fasza, ez elment, na mindegy, csak rájövök hogy juthatok ki – mondtam és elkezdtem gondolkodni.
- Ja és nincs sok időd. Különben meghalsz - szólalt meg ismét az öreg.
- Micsoda? - kérdeztem, mikor hirtelen egy ajtó jelent meg előtte.
- Ez meg hogy került ide? Na mindegy, lehet ez a jó irány - beléptem, amikor az ajtó hirtelen eltűnt.
- Hát.. akkor nincs visszaút.. - mondtam kissé ijedten. Egy hosszú sötét folyosón találtam magam. Hirtelen motoszkálást hallottam a sötétben. - Mi a szar ez?
A csendet egy kisgyermek nevetés zavarta meg.
- Jézusom, mi ez a hely? Azonnal vissza kell jutnom! - hamarosan lépések nyomát hallottam, amik lassan közeledtek.
- Istenem mit csináljak? Áh ez az, itt egy kis rés, bebújok oda! Remélem nem vesz észre, akármi is az – bújtam el gyorsan. A lépések egyre közeledtek. Már húsz méterre se volt. Majd csak arra eszméltem, hogy egy három méter magas, szarvasemberszerű lény sétált el előttem.
- Mi ez a lény? Mit keresek itt? És miért van ennyire sötét? Amúgy is félek a sötétben, most már még jobban – mondtam halkan.
- Nyuszi - szólalt meg a lidércem.
- Mármint alapból nem félek. Csak ha sok horrort nézek, akkor élni nem merek.
- Aha. Nyuszi - hergelt.
- Nem vagyok nyuszi! - ordítottam. A lény hirtelen megállt. Majd elkezdett hátrálni, végül szembe került velem.
- Aj, mit tegyek? Várjunk, ez nem valós, most a belső világomba vagyok, szörnyek már pedig nem léteznek. Csak fantomok, meg azok a nagy lények, de azok hülyék, és nem így néznek ki – nyugtattam magam majd közel mentem a szörnyhöz.
- Nem félek tőled. Hiába nézel ki így, tudom nem akarsz te rosszat, csak mindenki elítél a külsőd miatt – a lény eltűnt. A falak porrá váltak, és egy mezőn találtam magam.
- Gratulálok! Sikeresen teljesítetted az első megmérettetést! - szólalt meg Amadeus.
- Mi van? Már megint feladatokat kell csinálnom? - kérdeztem.
- Most nem, egyre jobban a lelked mélyére kell ásnod ahhoz, hogy megtaláld a kulcsot. Na de viszlát!
- Várj még egy kicsit! - mondtam, de már késő volt, Amadeus eltűnt.
- Na itt mit kell majd csinálnom vajon? - szólaltam meg, mikor hirtelen megjelent Will.
- Na..nagyapa?
- Szervusz fiam. Örülök eddig eljutottál, most pedig véged! - mondta, majd támadópozíciót vett fel.
- Mi van? - ijedtem meg, mikor hirtelen rám támadt, de könnyedén kikerültem.
- Mégis mi van veled?
- Hát nem látod, hogy a halálodat akarom? - válaszolt Will és újból rátámadt.
- Nagyapa én nem akarok harcolni veled! - mondtam, de megint rám támadt, viszont átöleltem.
- Nagyapa, már csak te maradtál nekem, lehet nem mutatom ki mindig, de apámként tekintek rád, apám helyett apám voltál gyerekkorom óta – könny csordult ki szememből, aminek hatására Will eltűnt.
- Megható pillanat volt - törölte le könnyeit Amadeus és megtapsolt.
- Végig nézted az egészet?
-Persze, most is sikeresen legyőzted a félelmed, büszke vagyok rád David.
- A félelmem? Áh, szóval most a félelmeimmel kell szembe néznem?
- Igen, és most jön az utolsó, legbelső félelmed - válaszolt, majd eltűnt.
- Micsoda? Várj, ne! - szólaltam meg, de már késő volt, és egy cella ajtajánál találtam magát.
- Engedj ki - mondta egy ismerős férfi hang.
- Várjunk csak.. tudom ki vagy - ismertem fel az idegent.
- Engedj ki! - mondta hangosabban.
- Te vagy..te vagy Vrex!
- Engedj ki! - törte ki a cella ajtaját. Lassan kilépett elém. Hasonlított rám.
- Szervusz David Wilson, hát eljöttél hozzám? Egy apró kis akadályba botlottam, ami hátráltat engem.
- Mi az az akadály? - kérdeztem zavarodottan.
- Látod azt a pecsétet a kijáraton? - kérdezte Vrex.
- Igen, mi a baj vele?
- Nos azt a drága nagyapád művelte. Lepecsételt, hogy ne irányíthassalak. Hát nem gonosz?
- Csak engem akart megvédeni, hogy ne egy ilyen barom irányítson, mint te, Vrex!
- Na, nem is vagyok barom! De csak te törheted meg a pecsétet. Engedj ki. Nélkülem senki vagy!
- Nem ez nem igaz. Te vagy a sötét úr, lemészároltad az összes eredeti erőmestert, egy szörny vagy. De ne aggódj, el foglak pusztítani - mondtam majd hátra löktem Vrexet aki beesett a cellába, én pedig gyorsan lezártam a cellát.
- Ezt még megbánod David, gondoskodom róla! - mondta Vrex dühösen.
- Tévedsz Vrex – mondtam. Elkezdett homályosodni a hely, és elvesztettem az eszméletemet.
Hirtelen a tisztáson ébredtem.
- Szia, már azt hittem veszteni fogsz, de sikerült legyőznöd a félelmeid, most már jöhet az igazi edzés - mondta Amadeus.
- Mi? Ez még csak a bemelegítés volt? - kérdeztem.
- Aha. Na készülődj fiam, holnap kezdődik a kiképzés!
- Aj, jól van – mondtam. Rögtön bealudtam a fáradságtól.