Az Erőmester: David Legendája

I. A rejtélyes lány (David szemszögéből)

- Aj de rosszat álmodtam – keltem fel nagy nehezen.
- De mindegy, csak egy álom.
- David kelj fel, hasadra süt a nap! - jött be a nagyapám.
Nagyapa körülbelül hatvanöt éves lehetett, és egész jól tartotta magát. Sajnos a konkrét életkorát nem tudom, mert sosem szerette hangoztatni, de szerencsére a születésnapját azért elmondta, március ötödike. Elég szigorú tudott lenni, de ő a legjobb nagyszülő akit valaha kívánhattam volna. Ketten éltünk Nyugat Virginia keleti részén található apró városkában, Oakvale-ben. Elég csendes kis városka, de jó hely.
- Jaj, már fent vagyok nagyapa - mondtam fáradtan.
- Igyekezz. Ha egész nap lazsálni fogsz, lekésed a tábort!
- Tábor? Várjunk, ma huszonkettedike van? - ugrottam ki az ágyból meglepetten.
- Basszus, el se pakoltam.
- David, nem elmondtam tegnap, hogy pakolj el, mert ma nem lesz időd?
- Jól van nagyapa, tudjuk te vagy a bölcs nagy William Wilson, inkább segíts.
- Hálátlan gyermek, mihez kezdenél nélkülem – mondta, majd elkezdett pakolni. Hamar összepakoltuk a ruhákat együtt.
- Na a ruhák készen is vannak. Lementél a boltba kajáért? - kérdezte.
- Persze, hogy lementem. Vettem minden jót, és volt a boltba a kedvenc sütid, tudod, franciakrémes. Hoztam abból is neked.
- Ó, igazán nem kellett volna. De honnan van ennyi pénzed fiam?
- Nagyapa, gyakran járok dolgozni ha még nem vetted észre.
- Jaj, azt hittem csak csavarogni jársz – mondta kissé meglepetten.
- Hát ilyennek látod az unokádat?
- Sajnos ilyennek tűnsz. Na kevesebb beszéd, több munka – mondta Will, majd gyorsan elpakolta a kaját is.
- Amúgy nagyapa, te jártál fiatal korodban táborokba? - kérdeztem kíváncsian.
- Fiam, ahonnan én jöttem ott nem voltak ilyen dolgok, az más világ volt. Apád sem járt ilyenekre, örülj neked lehet, mit meg nem adtam volna, ha szenvedés helyett táborozhattam volna – mondta.
- Az apám? Szegény fiatalon meghalt, és semmi jó nem volt az életében. Mondanám, hogy én jó dolog voltam az életében, de nem is ismert, hisz meghalt – mondtam szomorúan, majd inkább elhallgattam.

Egy hangos dudálás törte meg a csendet.
- Szerintem a buszom lesz az. Indulok, nehogy lekéssem, viszlát nagyapa – mondtam kissé szomorúan.
- Szervusz fiam. Aztán élve gyere haza! - mondta nagyapa aggódóan.
- Úgy lesz, na szia – mondtam, és kirohantam a cuccaimmal a buszhoz.
- Fú ez a nap is elérkezett, megyek elpakolom ami van – pakoltam be a csomagtartóba a bőröndjeim majd felszálltam gyorsan. Azon tanakodtam hova üljek, mert minden hely foglalt volt, amikor észrevettem egy üres ülést és helyet foglaltam, majd megláttam, hogy egy lány ült másik ülésen.
- Ó szia, én David vagyok! Téged hogy hívnak? - köszöntem.
- Szia, Anabell vagyok, örvendek a találkozásnak David - válaszolt a lány.
- Részemről a szerencse Ana. És, mi szél fújt erre? Miért tetszett meg neked ez a tábor? - kérdeztem tőle.
- Eh, nem feltétlen azért jöttem ide, mert annyira tetszik ez a tábor – mondta kissé elszontyolodva.
- Akkor miért? - kérdeztem.
- Nem hiszem, hogy érdekelne.
- Nyugodtan mondd el, persze ha csak nem túl felkavaró – nyugtattam.
- A szüleim rég meghaltak, egyedül ebben a táborban találtam társaságot. Régen, mikor öt éves voltam veszítettem el őket. Egy autóbalesetben halt meg az apám. Miután anyám ezt meghallotta teljesen elsápadt. Sajnos rá egy hónapra őt pedig lelőtték – mondta a lány szomorúan.
- Ó, részvétem. Átérzem mekkora fájdalom lehetett. Sajnálom, hogy így kellett lennie, remélem azért a tábor segített felépülni valamennyire. De ne aggódj, rám számíthatsz! - mondtam próbálva felvidítani a lányt, bár inkább csak megnyugtatni akartam, mert tudtam jól, hogy ezek után én se lennék annyira boldog.
- Köszönöm David, kedves vagy. De miért érzed át? Neked is meghalt valakid? - kérdezte a lány érdeklődve. - A szüleim szintén. Apám életét vesztette, mert születésemkor megtámadtak bennünket a banditák, legalábbis ezt mondta nagyapám. Anyám pedig, anyám mintha nem is létezett volna. Semmi információm nincs róla ki volt, hogy nézett ki, mivel nagyapám se ismerte. Szerintem belehalt a szülésbe, de ismerve nagyapámat sose mondaná el, mert nem akarja, hogy magamat okoljam. Az is lehet, hogy nem a születésembe halt bele, szimplán őt is megölték a banditák. Az is lehetséges nagyapám ezt sem tudja, lehet csak megtalált engem egyedül, de már sosem fogom megtudni, és ez mindig frusztrálni fog – mondtam komor hanggal.
- Nagyon sajnálom, remélem hogy segíthetek túllépni rajta, tudom hogy nem egyszerű, de a barátok mindig össze tartanak! - szólalt meg Anabell.
- Ne bánkódj. Könnyebb úgy elfelejtened valakit, ha nem is ismerted. Viszont annak örülök, hogy téged megismerhettelek, remélem jó barátok leszünk, nincs sok barátom – válaszoltam.
- Ez természetes, jó fejnek tűnsz, részemről a szerencse, hogy megismerhettelek! - mondta mosolyogva Anabell.
- És mit lehet még rólad tudni, David? - kérdezte kíváncsian.
- Hát, van egy gyerekkori legjobb barátom, akit Peternek hívnak. Sokszor szoktunk csavarogni, illetve szoktunk együtt dolgozni is, csak sajna ő most bukásra áll matekból, így most pótvizsgáznia kell, de majd ha minden igaz, jövőre jön velem ő is, biztos jól el lennénk hárman. És rólad mit lehet még tudni, Ana?
- Nekem sincs sok barátom, és egy családtagom sincs már életben, csak Yhorn, az unokatestvérem, ő az egyetlen akit ismerek, és barátomnak nevezhetek – válaszolta Anabell szomorkodva, majd az ablak felé tekintett.
- Mi a baj Anabell? Látsz valamit? - kérdeztem.
- Nem voltam teljesen őszinte veled a szüleim haláláról, bocsánat David, csak nagyon rosszul érint még mindig. Nem autóbalesetben és lövöldözésben haltak meg valójában. Körülbelül tíz éve volt már. Éppen első napom volt a suliban, mikor vége lett vártam apám értem jöjjön, ám nem jött. Szerencsémre kis város volt, így nem laktam túl messze, ezért hát elindultam haza, hiszen kisebb koromban gyakran jártam erre anyámmal. Tíz perc alatt sikeresen hazaértem, ám senki sem várt rám kint. Kicsit furának gondoltam a helyzetet, de hat éves fejjel nem tudtam rosszra gondolni, így csak bementem, ám sokkoló látvány fogadott – mondta Ana, mikor a buszsofőr megszólalt:
- Gyerekek, megérkeztünk! Mindenki vigye magával a holmijait, nehogy itt hagyjatok valamit! - mondta a buszsofőr, majd kinyitotta a busz ajtajait.
- Na akkor majd később folytatjuk a társalgást Ana, pakoljunk le, nehogy itt felejtsünk valamit – mondtam, majd leszálltunk.
- Segíthetek valamiben Ana? - kérdeztem udvariasan.
- Köszönöm Dave, de elbírom egyedül is, nem hoztam olyan sok cuccot – válaszolta Anabell mosolyogva.
- Rendben Ana, megyek lepakolok, később majd beszélünk – szólaltam meg miközben épp indulni készültem.
- Várj! - állított meg Anabell.
- Majd este nincs kedved átjönni hozzám? Nézünk valami filmet, vagy ilyesmi.
- Hmm, nekem oké. Majd akkor este átmegyek, hali – mondtam, és a cuccaimat felkapva elindultam a faházamhoz.
A táborhely egy gyönyörű vízközeli tisztás volt, amelyet egy erdő vett körül. Körülbelül tíz perc séta után már láthatóvá vált a faház. Egész takarosnak nézett ki, közel volt a tóparthoz, ami nem egy rossz dolog. A faházat dombok vették körül, amitől még eldugottabbá vált a hely, nagyon tetszett ez nekem. Elkezdtem sietni, hogy minél hamarabb megszabadulhassak a nehéz bőröndjeimtől. Lassan oda értem a faház elé, ezért gyorsan bementem az ajtón, és ledobtam a cuccaimat a földre, mikor üvegtörésre lettem figyelmes.
- Basszus, elfelejtettem, hogy hoztam üveg tányért is, Dave a faszért vagy ekkora barom! - gyorsan elindultam keresni valamit, amibe bele rakhattam az üvegdarabokat.
Végre találtam egy zsákot, és elkezdtem belepakolni az üvegdarabokat. Sikerrel jártam, de az utolsóval elvágtam picit az ujjaim, amitől felszisszentem kicsit.
- Basszus már! Na mindegy, most hogy kész vagyok, pihenek egy kicsit, hiszen este találkozóm van - mondtam, majd lefeküdtem, ám hirtelen egy nem várt vendég kopogtatott az ajtón.
- Helló, izé, ez az a hely, ahova be kell költöznöm? - szólalt meg egy félénk férfi hang.
Miután meghallottam a hangot oda mentem az ajtóhoz, és kinyitottam. A srác körülbelül százhatvanöt centiméter magas lehetett, és szemüveget viselt, tipikus stréber alkata volt.
- Szia, a nevem David. Mivel senki se jött ide, és rajtam kívül még két embernek itt van a helye így valószínűleg ez lesz a te helyed – mondtam a fiúnak. – Gyere be nyugodtan, segítek lepakolni.
- Köszönöm szépen David, rendes srác vagy – mondta a srác picit nyugodtabban, lehet a hozzáállásom segített neki ellazulni picit.
- Semmiség cimbora, szívesen segítek! Ha szabad kérdeznem a neved elmondanád nekem? Csak hogy azért mégis csak a neveden szólítsalak – érdeklődtem.
- A nevem Christopher, nem a legjobb név, nem is vagyok rá büszke – mondta kicsit szégyenlősen a srác.
- Figyelj, a te neved különleges és egész jó, sokkal jobb, mintha minden ötödik ember akivel találkozol David-nek hívnak – mondtam, mikor valaki megint kopogtatott.
- Igen, tessék?
- Helló, van itt valaki? A nevem David Peterson, elvileg itt van a szállásom – mondta az idegen.
- Na látod Chris, erről beszéltem – nevettem fel.
- Gyere David, beengedlek!
- Sziasztok srácok, titeket hogy hívnak? - kérdezte az újabb David miután belépett a szobába. A srác velem egy magas volt, viszont sportosabbnak tűnt.
- Nem fogod elhinni, de engem is David-nek hívnak – mutatkoztam be.
- Most meglepődnék, ha nem szoktam volna már meg, hogy minden ötödik ember David – mondta az új fiú.
- Figyelj, egyezzünk meg abban, hogy engem Dave-nek, téged pedig David-nek nevezünk, és nem lesz akkor kavarodás – nyújtottam a kezem David felé.
- Benne vagyok Dave – mondta mosolyogva David, majd kezet fogott velem.
- Srácok, nem akarlak megzavarni titeket a cseverészésben, de nem megyünk enni valamit? Éhes vagyok kicsit – szólt közbe Chris.
- Pont kérdezni akartam, köszi Chris, hogy emlékeztettél, na menjünk – utasítottam a többieket.
- A közelben van egy étterem, elmehetnénk oda, ha gondoljátok – ajánlotta fel David.
- Részemről oké, neked jó Chris?
- Természetesen srácok, menjünk!
- Akkor jó, David vezess minket kérlek – kértem meg David-et.
- Vettem főnök, vezetlek titeket – mondta nevetve David, majd elindult, mi pedig követtük. Elhagytuk a faházat, és egy földutat követtünk. Néhány fa mellett mentünk el, de többnyire tiszta volt a környék, alacsony fűvel borítva.
- Amúgy ti miért jelentkeztetek a táborba? – kérdezte Chris.
- Hát én egy barátom miatt, csak ő nem tudott jönni, mert megbukott matekból sajna – válaszoltam.
- Az szívás – szólalt meg David. – Én azért jelentkeztem, mert tavaly alakulóban volt egy lánnyal. Anabell-nek hívják, elég magának való személyiség, de nagyon kedves.
- Azt mondtad Anabell? – kerekedtek ki a szemeim.
- Véletlen nem egy visszahúzódó, alacsony lány?
- De, miért? Talán ismered?
- Nem, tévedtem, azt hittem ugyanarról az emberről van szó – tereltem a témát.
- Fura vagy Dave, honnan jött ez a kérdés?