Az Erőmester: David Legendája

IX. A közelgő veszély (David szemszögéből)

-Na kialudtad már magad? - keltett fel Amadeus.
- Aj, még csak egy percet hadd aludjak még - mondtam álmosan.
- Ideje fel kelni! - mondta hangosabban.
- Jól van, csak egy pillanat. Na fent vagyok, mi lesz a következő edzés? - kérdeztem, amikor Philipse horkolására lettem figyelmes.
- Hé, őt miért nem keltetted fel? - kérdeztem mérgesen.
- Mert te akartál a tanítványom lenni, nem ő – válaszolta.
- Jogos. Várjunk, mi van a sebbel a mellkasomon? – kaptam oda gyorsan a kezem.
- Adtam a gyógyitalomból.
- Ó értem, köszönöm – mondtam.
- A mai feladat lényege az, hogy kapcsolatot kell teremtened a démonoddal, és megidézni az anyagi világban huzamosabb ideig – vágott a lényegbe Amadeus.
- És azt hogyan kéne elérnem?
- Két tervem van, az egyik a meditálás.
- Áh, az nem nehéz, kezdhetjük is - mondtam.
- Oké, akkor próbálj ellazulni - utasított Amadeus.
- Rendben, azt hiszem érzek valamit. Medox, itt vagy? - szólítottam a lidércem.
- Amúgy miért pont vele kell kapcsolatban lépnem?
- Ő volt az első lidérced, ezért ő lényegében egyben a démoni oldalad megtestesülése is. Bonyolult a démonmester lét, tudom.
- Démonmester? - kérdeztem.
- Hosszú lenne a démoni erőmester, szóval jobb szó a démonmester.
- Ez a férfi mennyit tud beszélni – szólalt meg a fejemben Medox.
- Szia Medox, régen beszéltünk már!
- Szia David. Örülök végre a nevemen szólítasz, nem pedig lidércnek.
- Na látod már közeli barátok vagyunk. Nem jönnél ki az anyagi világba?
- Mennék ha tudnék, csak hát csak nem tudok.
- A fenébe gyere már ki. Várjunk, hova lettél? - megszakadt a kapcsolat közöttünk.
- Úgy tűnik nem tudsz stabil kapcsolatot létesíteni a belső világoddal még, ez esetben jöhet akkor a B-terv – mondta Amadeus.
- B-terv? - mire kimondtam, Amadeus villámot küldött felém, amit épp hogy kikerültem.
- Ez mi volt? És mégis mi a francért?
- A B-terv az, hogy erőszakkal hívom elő a lidérced az anyagi világba. Nagyapád pecsétje segít, mert ezáltal Vrex sem irányíthat, tehát vagy megjelenik a lidérc, vagy..
- Vagy? - kérdeztem.
- Vagy meghalsz – válaszolt Amadeus.
- Áh, oké értem, tehát bármikor erősebb akarok lenni, ötven százalék az esélye, hogy meghalok?
- Nehéz és veszélyes az erőmesteri élet.
- Veszem észre. Viszont akkor kezdjük a harcot.
- Jól van fiam, de ne feledd, nem fogom vissza fogni magam.
- Rendben mester, kezdjük! - mondtam, de mire befejeztem a mondatom Amadeus három villám rudat hajított felém. Gyorsan az egyik szikla mögé menekültem.
- Hűha, ez nem sokon múlt. Várjunk, támadt egy remek ötletem. Ha csinálok egy emberalakú sziklát, majd távolról elvezérelem, hogy lefoglalja az öreget, akkor lesből megtámadhatom – mondtam halkan.
Megalkottam a sziklaembert, majd gyorsan elvezéreltem, mintha én futnék benne, és Amadeus rá is támadt.
- Haha, most véged! - mondtam, és hatalmas tűz vihar zúdítottam rá.
- Nem is rossz fiam, de van még hova fejlődnöd – mire reagálhattam volna, arra eszméltem, hogy belém csapódott egy villámdárda.
- Francba – mondtam, és elkezdtem a földre esni, mikor megjelent Medox, és elkapott.
- Szia Dave, hiányoztam?
- Hogy ha te azt tudnád mennyire – mondtam, majd felkeltem. Úgy tűnt direkt gyenge rúddal talált el Amadeus, hogy ne purcanjak ki.
- Ügyes vagy fiam, sikerült – szólt közbe Amadeus.
- Köszönöm, de nem lehetne az, hogy nem öletsz meg minden egyes alkalommal?
- Én csak a hatékony módszert követem, ennyi – mondta büszkén.
- Kezdem érteni, hogy élted túl idáig ezt a helyet – mondtam.
- Senki sem ért fel az erőmmel – büszkélkedett tovább Amadeus.
- És neked milyen volt az a pillanat, amikor megtudtad erőmester vagy, örültél neki? - kérdeztem őt.
- Tudod fiam, mivel egy klánba éltem, így születésemtől fogva úgy bántak velem, mint egy erőmesterrel. A szüleim nem babusgattak agyon, és nem is foglalkoztak velem sokat, de megtanítottak jól villámot használni. És mivel a klánom nincs többé, én büszkén használom a hagyatékukat.
- Mi történt?
- Vrex történt. A klánom volt az első erőmester csoport akik fellázadtak, és mivel rajtam kívül a többiek tiszta erőmesterek voltak, így nem bírták annyira a strapát.
- Hogy hogy csak te voltál az egyetlen démonmester? - lepődtem meg.
- Anyámnak volt viszonya egy démonmesterrel, emiatt démon génjeim is vannak. Apám ezt megtudta, de úgyse szerették egymást, szóval hamar bele törődött – válaszolta.
- Borzalmas családod lehetett – mondtam szörnyülködve.
- Az igazat megvallva lehet, de legalább ilyen erős és jóképű lettem – mondta büszkén.
- Néha nem értelek, de jó ember, azaz démonmester vagy Amadeus, értem már nagyapám miért bír téged. Na és hogyan ismerted meg őt?
- Én voltam az, aki a jégtömbből kiolvasztotta. Éppen tél volt, és járkáltam egy hegyes környéken, amikor megpillantottam egy jégtömböt, egy emberi alakkal. Kiolvasztottam hát, majd amikor magához tért beszélgetésbe elegyedtünk. Fogalma sem volt szinte semmiről, annyit tudott a fia meghalt, ő William Gray, és van egy unokája.
- Miért változtatott nevet? - kérdeztem.
- Remélte így kevésbé lesz lenyomozható.
- Ó értem. És ezután mi volt?
- Mivel ekkor még a klánom élt, és Vrex jó embernek tűnt csatlakoztunk hozzá, sőt mi voltunk a legközelebbi támogatói, főleg a nagyapád. Csak idővel rájöttünk, hogy milyen is Vrex valójában.
- Legközelebbi támogató? Erről nem mesélt Will – mondtam.
- Megértem, nem büszke rá.
- És én miért nem emlékszem erre?
- Mert te végig be voltál fagyva a jégtömbbe. Nagyapád és én Vrex embereire vadásztunk, és démonokra, hogy biztonságosabb hellyé tegyük Amerikát. Nem akart veszélybe sodorni téged. Tizenhét éve olvasztott ki téged, és telepedett le veled Oakvale-ben.
- Nagyon nem szerette az erőmester létet ugye?
- Nem igazán, mindig arra vágyott egyszerű életet élhessen. Irigyelte az embereket.
- De nekem igazából tetszik az erőmester lét.
- Az lehet. Neki is tetszett egy darabig, csak rájött, hogy nem olyan jó ez a dolog, mint amilyennek tűnik.
- Értem én, ne aggódj. Kezdem megérteni, miért viselkedett úgy, ahogy, nem kellett volna ennyire bántónak lennem – mondtam szégyenkezve.
- Nagyapád ugyanolyan forrófejű mint te, csak tagadja – mondta Amadeus. Vitatkoznék vele, de tudom, hogy tényleg forrófejű vagyok.
- Mikor jön az a rész, hogy kijuttatsz minket innen? - vágott közbe Philipse.
- Ha menni szeretnétek akkor tessék – mondta Amadeus és előrántott egy kést.
- Jaj nem úgy értettem, beszéljük meg inkább – mondta rémülten Philipse.
- Ezzel a késsel tudok nyitni portált vissza a normál világba.
- Ó, értem – vakarta meg a fejét Philipse zavarában.
- Ez vicces volt – nevettem fel.
- Hagyjuk inkább jó? - szólt nekem Philipse.
Amadeus suhintott egyet a pengével, és kinyílt egy portál.
- Ez egy fantompenge, ezzel járnak ki és be a fantomok. Na menjetek – mondta Amadeus.
- Érdekes. Viszlát Amadeus – mondtam.
- Viszont látásra – mondta Philipse, és átkeltünk a portálon. Sikeresen átértünk a normál világba. Egy erdős, de kevésbé sűrű helyen jelentünk meg. Elindultunk gyorsan keresni valami biztonságos helyet.
- Várj meg David – szaladt utánam Philipse –, nem kéne szét válnunk.
- Ne haragudj kérlek, hozzászoktam a nagy sebességemhez már – mondtam. Hirtelen valami elszaladt a bokrok között.
- Mi lehet ez? - kérdezte.
- Nem tudom, de legyünk óvatosak, fedezzük egymást.
-Rendben, készülj! - felkészültünk az esetleges harcra. Hamarosan három sötét öltönyös alak jelent meg előttük.
- Kik vagytok? - kérdeztem.
- Az nem számít, holtan úgy se fogsz emlékezni ránk - mondta a bal szélső.
- Carlos, hol a modorod? - kérdezte a középső férfi.
- Szeretnél te is meghalni Yhorn? - válaszolt a baloldali.
- Emberek, nem ez a cél, Cole kapitány ki nyír minket, ha nem teljesítjük a kérését - szólalt meg a harmadik.
- Igazad van Francisco! - válaszolt Yhorn.
- Cole? Ugye nem az a Cole, akire én gondolok? - mondtam idegesen.
- Aki megvert téged az arénába? De, ő az – mondta a bal szélső, Carlos.
- Te ismered ezt a bizonyos Cole-t? - kérdezte Philipse.
- Igen, bár ne ismerném – mondtam.
- Nézzenek oda hogy beszél a kapitányról – szólt közbe Carlos.
- Be fognád a pofád már végre?! - ordítottam rá.
- Nesze neked Carlos – nevetett fel Yhorn.
- Mit kerestek itt? És kik vagytok pontosan? - kérdeztem.
- Röviden? A halálod, ezt a megbízást adta nekünk Cole - szólalt meg Carlos.
- Ne haragudj Carlos neveletlen viselkedése miatt. Én Francisco Ganacci vagyok, a főhadnagy. Yhorn, teljes nevén Yhorn Noire az egyik hadnagyom. A bal oldalamon található úr pedig Carlos Brown, a másik – mutatkozott be Francisco.
- Értem, nem lehetne annyi, hogy mi tovább mehetnénk, ti meg azt mondjátok, hogy meghaltam? - kérdeztem.
- Nem, sajnos velünk kell jönnöd - mondta Francisco.
- Sajnálom, de nem fogok – mondtam.
- Ez esetben, Carlos, szabad a pálya – mondta Francisco. Carlos egy szempillantás alatt elő rántott egy kardot és mellkason szúrta Philipset, és visszament a többiek mellé. Azonnal térdre borultam és a karjaimba vettem a sérült társam.
- Mit tettél? - ordítottam fájdalmasan.
- És most te következel! - szólalt meg Carlos nevetve, és újból előrántva a kardját nekem rontott. A hatalmas dühtől amit éreztem hatalmas erővel vágtam arcon a fickót, majd elrúgtam magamtól.
- Tessék Philipse idd meg ezt! - vettem elő a zsebemből a főzetet, amit nagyapám adott, és megitattam vele. A sebei pár pillanat alatt nagyjából begyógyultak, de így is nagyon csúnya volt a sérülés.
- Ez fájt te barom, ezért most kinyírlak – kelt fel Carlos, és kiköpte két fogát.
- Dugulj már el! - ordítottam majd az erőmmel egy sziklakígyót idéztem köré, ami szorosan ölelte át.
- Engedj el te gyökér – ordította.
- Látom komoly ellenfél vagy, lássuk ellenem hogy boldogulsz – szólalt meg Francisco, és támadni kezdett. Arrébb mentem Philipse testétől, nehogy baja essen, és a biztonság érdekében egy sziklát emeltem köré. Amikor elugrottam mellőle és földet értem hirtelen megragadta a lábam egy kisebb sziklakígyó, majd eldobott, és egy hatalmas szikla vett körül.
- Mitévő leszel most David? - nevetett fel Francisco.
- Nesze neked – nevetett Carlos szintén.
- Úgy, hogy szarrá vertek én nem nevetnék – gúnyolódott Yhorn Carlos-szal.
- A francba már – mondtam mérgesen, amikor eszembe jutott, hogy Klaus hogyan semlegesítette a sziklákat, és az összes erőmet felhasználva szétrobbantottam a sziklát, ami forró láva darabokként értek földet.
- Tyűha, ez nem volt semmi – mondta Francisco, amikor hirtelen egy szikladarab állt bele a gyomrába hátulról.
- Jobban figyelhetnél, ha már megkaptad az idióta rangod főhadnagy – mondtam gúnyolódva.
- Francisco! - szaladt oda hozzá Yhorn. Carlos széttörte a sziklát ami fogságba ejtette és szintén oda szaladt.
- Egyszer még visszatérünk – mondta Yhorn, és tűzviharban eltűntek.
- Ez nem sokon múlott. Na gyere Philipse, menjünk – mondtam, és kiszabadítottam a sziklából, majd felkapva elindultam az erdőben menedéket keresve.