Partiarcok

1. fejezet

Szerencsés lánynak mondhatom magam, ugyanis édesapám jóvoltából Budapest legnagyobb partijai büszkélkedhetnek a vezetéknevemmel. A Bakos nevű szórakozóhely megalapítója és a mai napig hű vezetője az apukám, Bakos Gergő, így én és a barátaim az legjobb bulikon mindig részt tudunk venni.

A bulizást én egyfajta hobbinak tekintem. Egy olyan hobbinak, ahol a tánc szenvedélye, a zene szeretete, a felhőtlen jókedv és a barátokkal való együttlét mind egyetlen fogalom alá kerülnek, és természetesen a határtalan ismerkedés lehetőségei is nyitottak az ember számára. Sokan ellenzik a bulizásnak azt a formáját, ahol az italok esetleg túlzásba kerülnek vagy ahol az emberek többsége elszív az este folyamán pár szál cigit. Engem ezek az az alkalmak feltöltenek, és itt nem a piáról vagy a cigiről beszélek. A barátaimmal töltött összes perc számomra egy kinccsel ér fel, őértük akár tűzbe is mennék.

A barátaimmal nagyjából minden péntek, és néha még a szombat estéinket is itt töltjük a Bakosban, más napokon maximum apához nézek be, meg persze körbe szaglászom a hétköznap is itt csoportosuló egyetemistákat. Kiskorom óta rengeteg emlékemet őrzi a Bakos, ám ezek még ma is minden hét folyamán csak tovább gyűlnek és gyűlnek...

Persze a bulizás nem minden. Az iskolát ugyanolyan komolyan veszem, mint ahogy a sportolást is, heti két atlétika edzésre járok, délutánonként pedig leckéket írok, mint minden normális 17 éves. A családomban természetesen konfliktus is akad bőven, anyukám 3 éve itt hagyott minket és azóta utazgat, egyszer sem hallottunk felőle. Egy levelünkre sem válaszolt, pedig ezek ezreivel mi kerek egy évig próbáltuk bombázni őt. A nővéremet, Veronkát sokkal jobban megviselte az eltűnése, engem viszont már csak szimplán hidegen hagy a tudat, hogy itt hagyott minket. Néha hiányzik persze, hiszen az anyukámról van szó, de már nem szeretnék többé reménykedni a reménytelenben, így próbálok nem is gondolni rá. Akikről tudom, hogy soha nem tennék meg ezt velem, azok itt maradtak, és ez mindennél többet jelent számomra.

A szerelem azonban az, amivel az életben úgy igazán hadilábon állok. Valahogy soha nem akar sikerülni, ott rontódnak el a dolgok mindig, ahol csak lehet, én pedig ezt már megelégeltem. Ha lehet ilyet mondani, mérges vagyok a szerelemre és ennek minden vele járójára, mivel úgy döntött, engem kizár a bűvöletéből és kint rekeszt egyedül, hogy aztán magányosan haljak majd meg öregkoromban. Ezt pedig én nem tartom fairnek. Ha már kirekesztett, kirekeszthetett volna valaki mást is rajtam kívül, hogy aztán majd egymásra találhassunk...

Szokásos péntek reggel volt. Legurítottam egy kávét és a reggelimet is befaltam gyorsan, nehogy már megint elkéssek a suliból, majd a tükör előtt állva próbáltam valami elviselhető kinézetet varázsolni magamnak. Kivettem a szekrényemből egy fekete combközépig érő pulcsit, mert úgy véltem, a hideg februári időjárásban ez ideális öltözék lehet. Alá egy fehér hosszúujjú garbót vettem, majd egy sötétkék skinny farmert húztam a lábaimra. Feldobtam egy egyszerű szempillaspirált, egy kis alakot varázsoltam a szemöldökömnek, a picivel váll alá érő világosbarna hajamat pedig kibontva hagytam.

- Már mész is, Florianna? – kérdezte apum, aki álmos fejjel épp a szobájából ballagott a konyha felé, miközben én már a bakancsomat húztam fel a bejáratnál. Senki más az égvilágon nem hívott Floriannának, csak apa, mindenki más szemében csupán Flori voltam. Nála viszont ez így maradt még régről, amikor nekem adták ezt a nevet születésemkor. Apa nem kedveli a beceneveket, így engem sem szokott becézni, de nem is bánom. Maradok az ő kicsi Floriannája ameddig csak lehet.

- Tegnap is miattad késtem el – mondtam, és a kabátomat magamra terítettem.

- Tudom, tudom – ásította. Bocsánatot kérni luxus, mi? – Este jöttök a barátaiddal? – kérdezte.