Partiarcok

5. fejezet

Elképzelésem sem volt afelől, hogy mi lesz ezek után. Bernát úgymond kiesett a képből, és semmi kedvem nem volt újra valami plázában „vadászni". Úgy döntöttünk tehát Teklával, hogy nem avatkozunk bele a sorsba, és hagyjuk, hogy történjen minden annak a maga idejében. A tegnap esti beszélgetés után Rolanddal már amúgy sem jósoltam neki és Adriennek valami nagy jövőt, úgyhogy megnyugodhattam kicsit. Ám arról ezen a keddi reggelen még fogalmam sem volt, hogy a sors valójában mennyire nem tervez nyugodt életet hagyni nekem még ezek után sem.

A délelőttöm viszonylag unalmasan és emiatt nagyon lassan telt el. Egyik óra után jött a másik a suliban, úgy éreztem, soha nem lesz már vége. Aztán mikor végre az utolsó óráról is kicsengettek, Teklával vidáman indultunk el az iskola kapuja felé.

- Nagyon szépen süt a nap - tartotta a barátnőm arcát a fény felé.

- A mai edzésen biztosan kint leszünk - állapítottam meg.

Mivel csak később kellett mennem a sportpályára, átmentem még előtte Teklához, hogy csináljunk közösen valamit.

- Meg kéne írni a házikat - tűnődött ő a telefonját nyomogatva elterülve az ágyán. Én annak széléhez támaszkodva ültem a földön és szintén a telómba merültem.

- Meg bizony - szóltam. - De nincs erőm felkelni.

- Nekem a kisujjam megmozdítani sem - mutatta ő az említett ujját felém, mintha mozgatni próbálná, és az nem akarna engedelmeskedni. Mindketten felnevettünk.

Sajnos elég gyakran előfordult ez velünk. Átmentünk egymáshoz leckét írni, ám valahogy azok a füzetek szinte soha nem nyíltak ki. Ma is ebben a pozícióban szenvedtünk még egy órán keresztül, tik-tok videókon röhögcséltünk, az instát pörgettük, magyarul semmi értelmeset nem csináltunk. Aztán nekem már indulnom kellett.

- Kitalálok az ajtón, maradj csak - tápászkodtam fel nevetve. - Este majd videochaten újra megpróbálkozunk? - kérdeztem rá a házi feladatokra visszafordulva a szobája ajtajából.

- Persze, csak legyen már kész... - dünnyögte. - Igazán megírhatná magát, vagy nem tudom.

- Na igen, az jó lenne - nevettem, majd elköszöntünk egymástól és kiléptem a csípős, ám kissé már tavasz illatú levegőre.

Már csak néhány nap, és itt a tavasz. Sokkal jobban szerettem a kinti edzéseket, mint bent a konditeremben lenni, valahogy ezerszer jobb hangulata volt az egésznek. Ez a mai napon sem volt másképp.

A nap melegen sütött, így már kabát nélkül tudtam részt venni az atlétika órán. Felemelő érzés volt ebben a jó időben futni, és úgy láttam, nem csak én élveztem ezt ennyire. A legtöbb csapattársam sokkal vidámabb volt, mint szokott lenni, egymás mellett nevetgélve és beszélgetve róttuk a köröket a pályán.

Hatan vagyunk a csapatban, a sportegyesületünknél korosztály és szintek szerint osztják be az embereket. Ma rengetegen voltak a futó- és a mellette lévő teniszpályán is, a jó idő miatt sokkal többen jöttek ki plusz edzéseket venni.

Néhány bemelegítő kör után elkezdtünk akadályokkal edzeni. Rendesen kifáradtam, hiába öntött belém a napsütés rengeteg plusz energiát. Akartam inni egy kis vizet, de a kulacsom már kifogyott, úgyhogy szóltam az edzőmnek, hogy megyek megtölteni és mindjárt visszajövök. A teniszpálya melletti kültéri csaphoz léptem, alá tartottam az üvegem és megnyitottam a vizet.

Amikor edzésen vagyok, általában mindig a saját fejlődésemre koncentrálok, a saját dolgaimmal törődöm, így nem is szoktam más csapatokra, egyéb sportolókra különösebben felfigyelni. Ez most nem egészen így volt.