Partiarcok

7. fejezet

Miután a nővérem benyitott a szobába Rolanddal meghitt pillanatunk közepén, mi szétrebbentünk mint a verebek. Veronka megsürgetett minket, hogy ideje indulnunk, majd eldobott mindkettőnket a sulinkba kocsival. Elsőként engem rakott ki, majd tovább vitte fogadópartnerem is az ő útja felé.

Napközben szinte minden szünetben megkértem Teklát, Mátét és Bercit, hogy meséljék el a tegnapi történéseket, mert kerestem valamit... valami többet. De ők újra meg újra csak ugyanazokat a mondatokat hajtogatták, hogy nem csináltam semmi hülyeséget, nem, nem történt köztem és Roland között semmi, nem, Zsombor sem csinált velem semmit, mivel ők hárman végig mellettem maradtak.

- És hova tűnt az a kecske? – kérdeztem egyik ilyen alkalommal őket.

- Milyen kecske?

- Az a csaj Rolanddal.

- Hát ő... Valahogy felszívódott – válaszolták, én pedig ennyiben hagytam a dolgot, nehogy gyanút fogjanak, amiért ilyen sokat kérdezősködöm.

Magam sem értem miért, de a napnak minden percében csakis ő járt az eszemben, csakis Rolandon gondolkoztam. Valahogy... nem értettem azt a kémia-szerűséget, ami köztünk már két napja szikrázni látszott. Pedig ha belegondolok, nem is olyan régóta ismerem, és alig tudok róla bármit is. Legelső hosszabb beszélgetésünknél, amikor a fogadás történt közöttünk, mindketten részegek voltunk, legalábbis én biztosan, így nem is emlékeztem abból semmire. Azóta pedig vagy egymást martuk valamivel, vagy érthetetlen okok miatt kedvesek lettünk hirtelen egymással. Vagy épp randicsatákat vívtunk igyekezve meggyőzni egymást éppeni partnerünkkel való viszonyunk komolyságáról, ám ilyenkor valahogy mégis mindig egymás közelében, egymás mellett, vagy épp egymás alatt kötöttünk ki.

Viszont arról a tényről sem akartam megfeledkezni, hogy aki körül minden gondolatom forog, az igazából nem más, mint a vetélytársam, akinél előbb kell megtalálnom az Igazit. Viszont minél több srác került a képbe, annál jobban kezdtem azt érezni, hogy a Nagy Ő tényleg nem létezik. Ám a próbálkozást nem adtam fel. Hajtott a versenyszellem, meg valami egészen más is, amit elmagyarázni még magamnak sem igen tudtam.

Ez a csütörtöki nap csak úgy eltelt, én pedig egész álló nap az agyamat kattogtattam rajta és végül este is hasonló gondolatok ringattak álomba.

A pénteki délelőtt is hamar eltelt. Napközben toboroztunk embereket estére a Bakosba, természetesen a többséget Petra gyűjtötte össze. Nevetve figyeltük Máté barátunk rendkívül szórakoztató próbálkozásait a lány felé, miszerint szívesen segít neki embereket gyűjteni, de szerintem annyi offot még életében nem kapott, mint azon a napon.

Végül eljött az este is. Kis négyesünkkel 8-ra beszéltük meg a találkozót szeretett szórakozóhelyünk bejárata előtt.

- Egy cigit? – nyújtotta oda felém a kezében tartott dobozt, amíg még Teklát és Bercit vártuk az ajtónál, de nem fogadtam most el.

- Tudod, hogy nem szeretem, ha magamon van a szaga – mondtam. Ő csak vállat rándított, majd beleszívott egy mélyet az ujjai között tartott szálba.

Ahogy Tekláék is megérkeztek, beléptünk az épületbe, és a szokásos kört kértük ki apától, amivel mindig kezdünk. Három rosé fröccs és egy fehérborból.

- Gyertek csak, már egész sokan összegyűltünk! – hallottuk meg Petra nyávogó hangját a táncterem felől, ahol tényleg egy nagyobb csapat ember élvezte már a hangulatot.

- Lesz ma karaoke? – fordultam oda apához.

- Kérdezd Danit erről – válaszolta, én pedig bólintva a többiekkel az oldalamon a színpadterembe léptünk. A zene nem szólt hangosan, gondolom még hangtechnikai beállításokat végzett a DJ, Dani.