Partiarcok

4. fejezet

- Na mesélj – lépett hozzám Tekla másnap reggel, miközben a suli felé caplattam az úton. Társulva hozzám a barátnőm gyanakodva méregetett. Tegnap este azt mondtam neki, hogy le szeretnék feküdni minél hamarabb, mert fárasztó napom volt, és holnap majd mindenről beszámolok. Nagyot sóhajtottam hát, és belekezdtem.

- Nem teljesen úgy történt minden, mint ahogy annak lennie kellett volna – mondtam. – Roland követett minket mindenfelé fekete álruhában, ami engem nagyon feszélyezett és így elrontottam az egészet. Egy kávézóban smároltam Bernáttal és utána katasztrófa tört ki.

- Mi? Első randin smároltatok? – rökönyödött meg Tekla.

- Igen, de csak mert muszáj volt valahogy elkergetnem Rolandot a közelünkből! – védekeztem.

- És elment?

- Hát... Nem. És ezután tört ki a káosz.

- Mi történt?

- Nem tehetek róla, köhögőrohamot kaptam attól, hogy Roland bámulta végig, ahogy csókolózunk! – mondtam mérgelődve. – Aztán mivel lelepleződött, hogy ismerem őt, elkezdtek verekedni, mert Bernát tényleg valami rablónak vagy mittudomén minek nézte őt!

- Nem semmi! És mi történt aztán?

- Beszorultam egy asztal alá – morogtam. – Mire onnan kiszedtek, nagyon elegem lett ebből az egészből, úgyhogy hazajöttem.

- Hazakísért Roland? – kérdezte Tekla.

- Roland? – kérdeztem vissza dühösen. – Dehogy, Bernát kísért el! Roland pontosan leszarta azt, hogy tönkrevágta az egész randimat sőt, szerintem még élvezte is!

- Oh – erre már ő sem tudott mit mondani.

- Nem volt sok kedvem ezek után mindenféle búcsúcsókokhoz, de szerintem Bernátnak sem igazán. – Csak annyit beszéltünk, hogy ezt az egészet közöttünk nem akarjuk emiatt a hülye miatt abbahagyni, úgyhogy szombaton lehet, hogy eljön majd a Bakosba, mivel máskor mindig dolgozik, de azt mondta, majd még megbeszéljük.

- Te tudnál úgy vele együtt lenni, hogy hetente maximum egy napot tudtok csak együtt tölteni? – tette fel a kérdést a barátnőm, amin már tegnap este óta én is rágódtam.

- Őszintén szólva... Fogalmam sincs – mondtam. – De ne szaladjunk ennyire előre! Szombaton majd meglátjuk mi lesz – és ennyiben maradtunk.

A suliba beérve nem gondoltam végig, hogy mire is kellene számítsak. Például Petrát illetően. Derengett valahol a pénteki szürke foltok között, hogy mi elég jó éreztük magunkat egymás társaságában, ami persze nem ránk vall, de konkrét dolgokra nem emlékeztem.

- Hali – jött oda ő, és egy-egy puszit nyomott a két arcomra, figyelve rá, hogy még véletlenül se érjen hozzám rúzsos ajkaival. – Na mizu? – kezdett bájcsevejgésbe, mintha öribarik lennénk.

- Öhm... megvagyok – mondtam. – Veled?

- Én picit szomi vagyok! Rolandnak adtál kupont, nekem viszont nem, pedig sokkal régebb óta ismerlek, mint ő!

- Sajnálom – szóltam cseppet sem sajnálkozó hanglejtéssel az 50%-os kuponokra gondolva. – Tudom, milyen nehéz lehet ez neked, de nem tehetek ellene semmit. Veled nem fogadtam semmiben, így nem kaphatsz kupont anélkül, hogy barátnők lennénk.

- Fogadás? Milyen fogadás? – nyávogta.

- Szerencsére nem rólad szól – tudatosult bennem, hogy ő erről nem tud, és Tekla felé fordulva otthagytam a kérdéseivel. Ebben a pillanatban csörrent meg a telefonom.