Soha nem éreztem magam még igazán egyedül. Ma életemben először tört rám, hogy mennyire kicsi vagyok, milyen kevés a városhoz, a káoszhoz, ami körülvesz és mindig is vett. A különbség az, hogy eddig úgy éreztem, hogy ez mind az enyém. Hogy mindent én teremtek és én vagyok az egyetlen aki igazán számít. De belegondoltam és hirtelen elnémult minden, megmaradtam magamnak az ebben az apró testben. A káosz felszívódott, minden borzasztóan egyszerűvé és sivárrá vált. A világ amit eddig úgy hittem, hogy én irányítok hirtelen uralmába kerített és fojtogatni kezdett. Körülnéztem és minden idegennek tűnt a helyen ahol minden nap járok. Ott helyben szerettem volna összekuporodni magzatpózba a földön, hogy ne párologjak el. Szenttül hittem, hogy ez bármelyik pillanatban megtörténhet. Bármikor szimplán eltűnhetek és minden ugyanúgy menne tovább itt. Mégis továbblebegtem, aztán felszálltam a buszra. Pár óra elteltével sem érzek a fojtogató szorongáson kívül semmit, de úgy hiszem nekem már csak ez maradt egy jó időre. Hiányzik nagyon a gondolatok káosza. Tönkretesz a vákuum, összeroppant mint ahogy azt az üdítős palackkal szokta tenni. Kellett valami új neki.
ESTÁS LEYENDO
zsibbad
PoesíaA cím onnan ered, hogy egyszerűen képtelen vagyok címet adni ennek a könyvnek,mert magam sem tudom, hogy mit is szeretnék pontosan (mint általában). Szóval az ihlet a lábam elképesztő zsibbadásából származtatható (ami továbbra is tart, és au), és rá...
