Az ég árnyéka

2

Az ő depressziója futkosós, tevékeny, hiperaktív, az enyém egy letaglózó szürke massza. Az ő depressziójáról ábrándozom. Mert az olyan, mintha nem is lenne. Elintézi a dolgait, ezt, azt, amazt, és a feladat szempontjából az mindegy, milyen állapotban, mert végső soron befejezi őket. Míg az enyémek halasztódnak, tolódnak, és ezért egyre inkább megvetem magam.

Ő meg az én depressziómról fantáziál. Hogy ezzel meg tudna állni, megpihenni, lazítani, és nem szednék szét a kattogó, beakadó, ismétlődő gondolatok. Van valami meghitt abban, ahogy irigyeljük egymás nyomorát.

Közben nevetünk, legalább annyit, mint amennyit ő meg a nővére egymás hajába turkálnak.

Örülök, hogy nem kell neki magyarázkodni. Mert tudja, hogy szar az élet. Bár annak jobban örülnék, ha nem kéne tudnia, hogy szar az élet.

Mindig megrökönyödöm, milyen fontos nekem ez a gyerek.

A föld pórusaiból szivárog fel a melankólia.

Korábban a vidám zenék egyszerűen csak vidámak voltak. Most azokban, amelyek vidámnak hivatottak lenni, benne a fájó-kesergő nosztalgia a régi, igazán vidám korszakok után. Állítólag ez bizonyítja a pórusos dolgot. Mert valódi, faggyús, mitesszeres pórust még nem talált senki a föld színén. De nekem ez is nyerő érv. Régen tényleg egyszerűbben ment minden. Felhőtlenebbül. Mert volt hit a jóban. Ma már tudjuk, hogy ez a legtöbb jó, amit ki tudunk hozni az életből, és ez egy nagy szar.

Vannak persze az optimisták meg az egyszerűek, akik mindennek örülnek, és ők hajlanak úgy tenni, mintha nem is lenne ez az egész. Mintha az amerikai álom, vagy egy székely kékfestő élete boldoggá tenne. Mintha tudnák a választ arra, amiről mi még a kérdést se tudtuk megfogalmazni.

Te hópehely, néz rám Vin, és ezt csak azért mondja, mert magát is hópehelynek tartja. A szociológusok megmondották vala, soha olyan érzékeny nemzedék, mint a miénk. Kibaszott hópihék vagyunk. Vin kifújja a füstöt, olcsó szivarkát szív, s a válla fölött pillant rám, miközben lehópelyhez, mímelt gőggel.

Várunk a buszra, Vin következetesen kerüli az emberek tekintetét, ha nem nézel a szemükbe, nem szólnak hozzád, ez az elve. Mert a pesti ember olyan, hogy bármiért hozzád szólhat. És ezt jobb megelőzni.

Aztán ahogy a busz befut, az események felgyorsulnak, zötykölődünk, aszalódunk, Vin vállal kapaszkodik. Heringparti, mondja egy citromfejű öregasszony, én meg egészen a buszút végéig azon kattogok, hogy jött ilyen bulinegyedből leforgácsolódott szó a szájára. Mindenhol ez a kurva mesterkéltség.

Miután leszállunk, csak pár méter, fekete kapu fogad, Vin kanyarog, én lemaradva mögötte. Megvárom a folyosón, tekintgetek a falra függesztett életvezetési tanácsos poszterekre, minden plakát a megvilágosodást ígéri nekem. Aztán félmeztelen nőkre váltok. Páran belenéznek a mobilomba, ahogy eltipegnek mellettem. Ők is inkább a nőkre szavaznak a megvilágosodás ellenében.

Vin morogva jön ki, de azért csillog a szeme. Csak akkor kezd neki, mikor megint egy buszmegállóban ácsorgunk.

Hogy ez mennyivel menőbb lenne, ha kihalt gyárnegyedek omladozó épületei közt bujkálnánk. Az illegális hormonért. Mert majd azután lesz legális, hogyha a papírok megvannak, de azok nem lesznek, mert nem lehetnek. És egy sor kritika a jogról és törvénykezésekről, mely rendre abba torkollik, hogy úgyis mindegy, mert ő elmegy innét, nem fog egy olyan közösségben maradni, amelyik nem látja őt szívesen.

Én bujkáltam, mondom, és látom, el kell gondolkodnia, hogy mire válasz ez.

Az igazi macsók lövik. Mert az ám a férfias. Miközben fel is lehet kenni, fájdalommentesen. De miért is kímélnék meg magukat a tűszúrástól? Kikövetelni magunknak egy fölösleges és értelmetlen fájdalmat, ez a férfiasság sarokköve.