12

183 19 16
                                    

Milyen az idei osztály? Vin pirinyó arcába tekintek a képernyőn. Reménytelenek, közli önérzettel. Minden évben így mutatja be őket, hogy egy kicsit moroghasson az elbutuló ifjúságon, a romlásba rohanó generáción, aztán év végén hátradőljön, büszkén, amiért jelesre érettségiztek végül. Ha eleve azzal kezdi, hogy nagy jövő áll előttük, és nem lesz velük baj, nem olyan katartikus a hátradőlés. Ennyi meg hadd járjon már egy pedagógusnak, egy szék háttámlájának a vállonveregetése. Vin ajkai szélén gödröcskék. Mosoly még nincs, gödröcske már van. Aztán a mosoly is megjelenik. A szakáll rejtekében alig látni.

Kathie belibeg a szobába, bugyi, póló, jól élnek ezek, fut át az agyamon. A haja kócos, most kelt fel. Ahogy észreveszi, hogy beszélünk, a kamerához siet, közel hajol, gyermeki örömmel magyarázni kezd, kitakarja Vint, ugrálnak a mellei, a ruha nyakkivágásában néha felfénylik izzóan rózsaszín mellbimbója. Egy szavát sem értem, de ez nem igen foglalkoztatja, ő előad, hogy a közönség mit szól, lényegtelen. Spontán, életszerető nő, bájos és bájoló. Rángatja Vint a remeteségből.

A hajzuhatag mögül Vin fordít, repkednek az angol és a magyar szavak. Kathie kézzel-lábbal előadja, hogy van egy kisgyerek az óvodában, ahol ő óvónő, aki babázna naphosszat, a szülei viszont kényszerítik, hogy kockával, kirakóssal, katonákkal, autókkal játsszon. Kényszerjáték. Kathie a gyerek cinkosa, délutánonként bőszen bizonygatja a szülőknek, hogy a gyerek végigkatonázta a napot. Gyűlnek a titkok, gyűlik a bizalmatlanság.

Why? Why? Why? sikkantgat Kathie a kamerába. Ennek ellenére is, szól Vin, mikor Kathie ugyanolyan szelesen, ahogy jött, térül-fordul, integet, és eltűnik, más itt. Nem azt érzem, hogy megtűrt személy lennék.

Kiszárad a szám, mint mindig, amikor erről beszélünk. Talált új otthont. Ez öröm. A tragédia az, hogy új otthonra volt szükség.

Megmar a szégyen. Mert szégyellem magam, hogy nem tudtam tenni semmit. De nem akarom ezt a szégyent érezni tovább. Tenni akarok.

Szóban nem is gratuláltam még, mondja Vin. Elnézem a kis gödröket. Amikor hazamegyek, koccintunk rá. Bólogatok, hogy köszönöm. A vizsgabizottság meg volt rökönyödve a latin szókészletemen, ami tulajdonképpen a tiéd, tőled kölcsönöztem, mondom. Értetlenkedtek, hogy nem volt meg az érettségim eddig. Mondtam nekik, hogy a szar élet. Akkor komolykodva hallgattak. Imádtam, hogy a latin szókészlet meg a szar élet elhangozhat egymás után, gondoltam is, hogy majd ezt elmesélem neked.

Vin tényleg értékeli. Olyan büszkén néz rám, mintha az apám lenne. Meg egy kicsit a fiam is, akinek szar apja voltam. Meg a testvérem, aki elszakadhat bármilyen messze, összefűz minket a megnevezhetetlen. És persze a barátom, a gyóntatóm, a tanárom, meg egy kicsit én is vagyok. Az, ami belőlem értékelhető, ott van őbenne.

Fehér árnyéknak hívják, szólal meg Vin, a személyiségnek azokat az elemeit, amik pozitívak, mégsem akar velük szembesülni az egyén. Mert emiatt gyengének tartja magát, esetleg, vagy nem illene a társaságba, ahová kívánkozik. Letagadja, elnyomja, és emiatt árnyékká válik, tudattalan résszé. Elhanyagolt, nem fejlesztett jellemvonássá.

Arra célzol, veszem át a szót, hogy én ilyen fehér árnyakból állok? Mindenkinek vannak fehér árnyai, feleli. A háttérben nyílik, csukódik az ajtó, Kathie elbilleg, szájában fogkefe, fején törülköző. Kisétál a képből, épp csak a lába marad benn, amit nekiáll borotválni.

Miért nem a fürdőszobában, teszem fel magamnak a költői kérdést. Az túl snassz lehet a briteknek. Vin úgy megszokta, oda se bagózik. Előrehajol a kamera felé, kidagadnak az izmok a karján, hullámzó vonulatú bazalttömbök a hegyoldalban. Beiratkoztál már? kérdezi. A héten fogok, felelem, de még mindig félek, hogy hülye vagyok hozzá.

Az ég árnyékaWaar verhalen tot leven komen. Ontdek het nu