A vér színe

Első fejezet

Fehér. Ez volt az első, ami eszembe jutott, mikor kinyitottam a szememet. A szoba, ahol voltam, valóban hófehér volt. Mint egy kórházban. Felültem az ágyon, mire tompa fájdalmat éreztem a vállamban. Ettől visszatértek az emlékeim. A szüleim holtteste… A gyilkosuk arcának minden vonása… A kés… De ez nem lehet igaz. Biztos csak álom volt, és mindjárt belépnek a szobába. Már láttam is, ahogy mozdul a kilincs, és boldogan összeugrott a gyomrom, mikor kinyílt az ajtó, azonban nem az apám, vagy anyám ismerős alakját pillantottam meg, és még csak nem is a bátyámét. Egy idegen férfi állt a küszöbön. Fekete haja volt, és hosszú lábain kicsit darabosan lépett az ágyamhoz. Nem az orvosok fehér köpenyét viselte, hanem egy fekete ruhát. Olyan harciöltözék féleséget. Húsz év körülinek tűnt, és barátságos mosollyal ült le az ágyam melletti székre.
- Látom felébredtél- üdvözölt- hogy vagy? Az a seb a válladon elég súlyosnak tűnt, Vicnek kellett helyrehoznia. Fáj még?
- Vállamon lévő seb? Akkor… megtörtént? A szüleim tényleg…- kérdeztem, és éreztem, hogy kifut a vér az arcomból. A férfi lehorgasztotta a fejét.
- Már elvéreztek, mire megtaláltunk titeket- mondta halkan- Téged, és a bátyádat alig tudtunk kihozni az tűzből
- Tűz?- néztem rá, ha lehet mégfehérebb arccal, mire a férfi bólintott. A házunk? Ahol felnőttem. Ahol megtanultam mindent. Ahol az elmúlt tizenhat évemet töltöttem. Lehetetlen, hogy elpusztult.
- Sajnálom- nézett a szemembe komolyan- Csak ennyi maradt meg- nyújtotta át anya csillagos karkötőjét, mire könny szökött a szemembe. Ezt nem hiszem el. A szüleim meghaltak, az otthonom elpusztult…
- Eric jól van?- kérdeztem rekedten. Már csak ő maradt. Ha neki baja esne… Nem bírnám ki. Már ez is túl sok.
- Nagyon aggódott érted. Nemrég ment el. Minden nap meglátogatott.- mosolygott rám a férfi szomorúan- Szóljak neki, hogy jöjjön be?
- Nem, köszönöm. Kicsit fáradt vagyok, szerintem alszom egyet- ráztam meg a fejemet. Nem szerettem volna sírni, se a férfi, se a bátyám előtt. Ericcel nem vagyunk vértestvérek, de mindig olyan volt, mintha másképp lenne. Bízom benne, jobban, mint bárki másban, de gyűlölöm, ha valaki gyengének lát. A férfi bólintott, és az ajtó felé indult.
- Ha úgy gondolod, mikor felkelsz, gyere fel a második emeletre. Ott van az irodám, mindent elmagyarázok.- mondta barátságosan. Mikor kilépett a szobából, átengedtem magam a görcsös zokogásnak.
Másnap legszívesebben a szobában maradtam volna, de a karkötőmet nézve rájöttem, hogy nem adhatom fel. Bosszút kell állnom azon az emberen, aki meggyilkolta a nevelőszüleimet. Meg kell tudnom, mi ez a hely, vigyáznom kell Ericre. Így aztán felkeltem, és a szobában lévő szekrényhez léptem. Csupa szürke ruha volt benne, de olyan fajtájúak, mint amilyet az a férfi hordott, aki előző nap belépett a szobába. Gyorsan felöltöztem, és kifésültem hófehér tincseimet. A megszokott feszes kontyba fogtam össze a hajam, és rövid gondolkozás után anya karkötőjét is felvettem. A szobából kilépve egy kis folyosón találtam magam. Gondolom ez a gyengélkedő része. Ez egy szélesebb folyosóba torkollott. Rengeteg ember volt ott, különböző színű ruhákban, de a szabásuk egyforma volt. Pár fiú megnézett megának, de én csak a lépcső felé igyekeztem. Mikor odaértem, felsiettem a másodikra. Ez az emelet merőben más volt. Nagy termekkel volt tele, de az irodát nem találtam. Az egyik ajtón belesve, egy hatalmas könyvtárat láttam meg, a következőnél egy klubszoba szerűséget. Az egyik abból nyíló ajtó valami fegyverszobába, onnan egy gyakorlótérre vezetett. Már kezdtem feladni, mikor megláttam egy másik ajtót, a szoba túloldalán, egy kis táblával. „Vezető” hirdette a táblácska. Félénken bekopogtam, és a beléptem az irodába. Nem tévedtem, valóban az a férfi ült az asztalnál, aki tegnap bejött a szobámba.
- Melissa Winters? Örülök, hogy eltaláltál ide- köszönt barátságosan. Az igazi nevemen szólított. Nem a nevelőszüleimén. Ki ez az ember?- Én Nathaniel Black vagyok, de szólíts nyugodtan Natenek, ahogy a többiek. Úgy sejtem, van pár kérdésed. Ha felteszed őket, igyekszem válaszolni.- mosolygott rám, és egy székre mutatott, hogy üljek le.
- Mi ez a hely?- kérdeztem, miután helyet foglaltam
- Az ország legbiztonságosabb helye. Azoknak, akik mások. Azoknak, akiknek a létezését bár nem tiltja Törvény, de szúrják a hatalmon lévők szemét. Azoknak, akiket a származásuk miatt gyilkosság, támadások, vagy különféle kísérletek veszélye fenyeget. Azoknak, akik harcolni szeretnének ezellen. Azoknak, akik már vesztettek el valakit az agresszorok miatt. Az olyanoknak való, mint te, Eric, vagy én. Azoknak, akiknek más a vére. Például ezüst színű- nézett rám. Ezek szerint tud erről is.-Vagy fekete- mutatott magára. Vagy zöld. Vagy bármilyen más szín, ami nem vörös, mint a „normális” embereké.- mondta halkan- ellenük harcolunk. Ez, ha úgy tetszik egy lázadó csoport. Le akarjuk győzni azokat, akik ezt teszik az emberekkel. Ha akarsz, harcolhatsz velünk- nyújtotta ki a kezét- Persze ehhez meg kell tanulnod bánni a fegyverekkel, de vannak „tanáraink” akik megmutatják. Van egy jelöltem, aki taníthatna. Már, ha szeretnéd.
- A bátyám mit mondott?- kérdeztem. Nélküle nem vállalok semmit. Nem akarom cserben hagyni.
- Vállalta. Tegnap kezdődtek az edzései.- mosolygott rám Nate.
- Akkor megyek én is- mondtam határozottan, és belecsaptam a kinyújtott kezébe.
- Az iroda előtt várj a tanítódra. Ő fog körbevezetni, elmentek kajálni, aztán elkezditek az edzéseket is. A cuccaidat átpakoljuk, az ő szobájával szomszédos helyre. Igy a tiéd lesz a 42-es szoba. Még behívom, beszélek vele, oké?- nézett rám, mire bólintottam, és kimentem az irodából. Ezzel egyidőben nyílt a szobába vezető másik ajtó, de nem néztem hátra. Becsuktam magam mögött az ajtót, és leültem az egyik fotelba. Csönd volt. Nyomasztó csönd. Aztán hangokat hallottam az irodából. Nate, és a leendő tanárom hangját.
- Komolyan mondod, hogy ezt a kislányt kell tanítanom?! Egy tipikus kis nyápic. Csak azért csinálja ezt, mert unatkozik. Közben amúgy a fegyvert sem bírja el. a legkönnyebb tőrt a kezébe adnám, leszakadna. Ebből max dísztárgy lehet. Abból szép, de harcolni nem fog. Ez csak múló hóbort, két hét múlva megunja. Csak egy kis liba, semmi különleges nincs benne. Néhány év múlva összejön valakivel, de mást nem fog csinálni. Ha végig is csinálja a kiképzést, az első bevetésen meghal, mint… mint Cecily- mondta, és hallottam, hogy a végén elcsuklott a hangja. Ki lehet ez a Cecily?- A lényeg, hogy ezt nem fogom végigcsinálni újra.- fejezte be a monológot. Hallottam, hogy Nate idegesen magyarázni kezd, de már nem szerettem volna hallani a folytatást. Haza akartam menni. Az, aki elvileg tanítani fog, ennyire nem hiszi el, hogy jó leszek. Egy húsz perc múlva mindketten kijöttek az irodából, és megláttam az embert, aki elvileg tanítani fog. Nagyjából tizennyolc körül járó, fekete hajú, magas srác. Sárga szeme volt. Egész jól nézett ki. Nate kicsit aggódva nézett rám, de végül határozottan megszólalt- Melissa, bemutatom a tanárodat. Davidnak hívják. Dave, ő Melissa.- A srác kelletlenül kezetrázott velem.- Akár körbe is vezethetnéd a tanítványodat.- nézett rá Nate szigorúan. David határozott mozdulattal megfogta a vállamat, és kivezetett a szobából.
- Hívhatsz Davenek- mondta szűkszavúan.- Körbevezetlek, aztán elmegyünk enni, aztán erősíteni fogsz, mert így a legkisebb tőrt sem fogod elbírni- „magyarázta”. Ideges voltam. Miért nem hiszi el, hogy én is képes vagyok valamire?
- Tudom, hogy nem nézek ki úgy, de nem vagyok ennyire szerencsétlen.- vágtam rá sértődötten
- Fizikum nélkül nem élsz itt sokáig. Meg máshol se.- mondta határozottan, mire csak forgattam a szememet. Körbevezetett a helyen, szűkszavúan tájékoztatott a szabályokról, türelmetlenül elmagyarázta, hogy mindenki a vére színével egyező ruhát hord, kivéve az idősebbeket, akik feketét. Általában egy azonos vértípusú ember tanítja be a tanoncokat, de itt nincs más olyan, mint én.- Ez persze- hangsúlyozta- nem azt jelenti, hogy jobb vagy náluk, hanem azt, hogy azok, akiknek ezüst vérük van, életképtelenek.- Erős volt a késztetés, hogy kiboruljak, de végül úgy döntöttem, inkább hallgatok. Az ebéd meglepően finom volt. Dave továbbra is ellenségesen viselkedett, szóval inkább nem kezdeményeztem beszélgetést.
Miután jóllaktunk, felmentünk a második emeleti gyakorlótérre. A fiú fekvőtámaszokat, felüléseket, törzsemeléseket, és egy rakat más erősítő gyakorlatot csináltatott velem, amíg úgy nem éreztem, hogy már fáj mindenem, aztán közölte, hogy lemegyünk futni, és ne maradjak le. Lementünk az udvarra, és elindultunk. Gyorsabban futott, mint ahogy az nekem kényelmes, de próbáltam tartani a tempót. Dave szó nélkül futott mellettem.
- Miért utálsz ennyire?- kérdeztem, mikor már több, mit egy órája futottunk. A srác megállt, mire meglepetten néztem rá
- Hagy meséljek valamit, Szöszi- kezdte komolyan- Jól figyelj, mert többször nem mondom el. Egyszer idekerült hozzánk egy lány, nagyon hasonlított rád. Tökéletes kiképzésben részesült, nagyon jól ment neki minden. Az első bevetésén azonban meghalt. És nem azért, mert ügyetlen volt, hanem mert gyenge, és naiv. Ártatlan, mint egy kislány. És te is ilyen vagy. Az ezüst vérűek lényeges tulajdonsága. Szóval ajánlom, hogy add fel, ha nem akarod úgy végezni, mint ő. Karddal a hasadban- mondta elfojtott indulattal, mire kicsit elsápadtam
- Cecilyre gondolsz, ugye?- kérdeztem mégis higgadtan, mire a fiú döbbenten nézett rám.
- Te honnan tudsz erről?- kérdezte felháborodva- Ki mesélt róla?- szorította meg a karomat
- Tudod, lehet, hogy csak dísztárgynak vagyok jó, de süket nem vagyok- vágtam rá dühösen, mire David idegesen nézett rám
- Tehát hallgatóztál?- lépett közelebb, és fenyegetően magasodott fölém. Még mindig a karomat szorította.
- Először is engedd el a karomat, másodszor pedig nem hallgatóztam, csak annyira ordibáltál, hogy nem tudtam figyelmen kívül hagyni- mondtam higgadtan, mire a fiú elengedte a karomat. Szó nélkül futottam tovább. Be fogom bizonyítani, hogy Dave téved. Hogy én is jó vagyok. Hogy nem vagyok gyenge. Gyorsan utolért, de nem szólt hozzám. Sokáig futottunk, de egyikünk sem kezdeményezett beszélgetést. Mikor végeztünk, kurtán elköszönt, hogy holnap hajnal hatra legyek az edzőteremben. Hát rendben. Ott leszek.
Úgy döntöttem, megkeresem a bátyámat. A gyakorlótéren láttam meg a zöld egyenruhában.
- Eric?- kérdeztem mosolyogva, mire befejezte a fekvőzést, és felugrott a földről. Nagyjából egy fejjel magasabb nálam (mondjuk a 160 centiméteremnél nem nehéz magasabbnak lenni…). Két évvel idősebb, mint én. Ő Woodék fia, így aztán nem vagyunk vértestvérek. Mikor egyévesen hozzájuk kerültem, elég gyorsan befogadott, és mindig segített. Ha rémálmom volt, mindig átjött a szobámba megnyugtatni. Mindig ott volt velem. Azonnal odasietett hozzám, és magáhozszorított.
- Ilyet többet ne csinálj velem- mondta idegesen, és eltolt magától, hogy a szemembe nézhessen.- Mit képzelsz, mit csinálsz? Nem ugorhatsz be elém! Meg is halhattál volna!- rázott meg
- Nem haltam meg. Csak a vállamat találta el. Alig marad nyoma.- vágtam rá- Ráadásul nem is látszik. Nem úgy, mint a tiéd- céloztam az arcán lévő sebre- de látom, ezen kívül jól vagy- mondtam halkan.
- Sokkal nagyobb baj is lehetett volna.- vágta rá határozottan
- De nem lett. Semmi baj Rick. Jól vagyok.- pusziltam meg- Hallom te is csatlakoztál a csapathoz. Ki az edződ?- próbáltam terelni a témát.
- Az a lány- mutatott egy szőke hajú lányra, aki az edzőterem szélén állt.- Ziának hívják. Majd megismered. De… ugye te nem léptél be?- kérdezte aggódva
- Dehogynem. Segítenem kell legyőzni azokat, akik bántották anyáékat.- mondtam határozottan.- Már meg is volt az első edzésem. Egész jól megy.
- Ki az edződ? Beszélnék vele- húzta össze a szemöldökét
- Davidnak hívják. Nem tudom, hol van most, de övé vagy a 41-es, vagy a 43-mas szoba- vontam meg a vállamat.
- Ezek szerint tied a 42-es- biccentett- A harmadikon van. A könyvtár is 42-es névre hallgat, de gondolom, nem ott fogsz aludni… bár ahogy ismerlek…- tette hozzá mosolyogva, mire óvatosan visszamosolyogtam rá.- Úgyis végeztem, elkísérlek. Az én szobám mondjuk pont a túloldalt van, de tudom, hogy képes vagy bárhol eltévedni Lis,- szólított a gyerekkori becenevemen- úgyhogy inkább elkísérlek.- mosolygott rám. Látszott, hogy próbál viccelődni, de tudtam, hogy ugyanolyan szomorú, mint én. Ha nem szomorúbb. Hiszen elvesztette a szüleit.
Elkísért a szobámig, aztán fáradtságra hivatkozva magamra hagyott. Szétnéztem a kis helyiségben. Barátságos volt. Egy ágy, egy szekrény, és egy íróasztal kivételével szinte semmi nem volt benne, de tetszett. Nagyon. Kicsit emlékeztetett a régi helyemre. Nem ugyanolyan, de hasonlít. Az ágyon ülve hallgattam a csendet. Magányosnak éreztem magam. Jobban, mint bármikor.
Órákig gubbasztottam az ágyon. Nem volt kedvem mást csinálni. Váratlanul valaki belépett a szobába. Elfelejtettél valamit, Rick- mondtam halkan, jelezve, hogy nem kopogott. A hátam mögött álló azonban nem a bátyám volt.