A vér színe

Negyedik fejezet

Eric négy előtt húsz perccel felkeltett. Elszaladtam a fürdőbe átöltözni, aztán még elköszöntem a bátyámtól, és a sportcsarnokba siettem. Emma már ott várt.
- Reggelt- köszönt mosolyogva.- Jól aludtál?
- Pocsékul- húztam el a számat- Na mindegy, akár... kezdhetjük is...- motyogtam, de Em megrázta a fejét
- Rémálmok, ugye?- nézett rám együttérzően- ismerős érzés. A legtöbbünknek problémái vannak ezekkel. Szinte mindenki hozzánk hasonló módon került ide. Egyszer el fognak múlni. Hidd el, velem is így volt.- mosolygott rám szomorúan.- Mikor idejöttünk, minden este ugyanazt láttam...
- Mi volt az?- kérdeztem, mire ő leült a földre. Odaültem mellé, és mesélni kezdett.
- Azt talán már meséltem, hogy Willnek köszönhetjük, hogy itt vagyunk. Nagyjából két hónappal a szüleink halála után történt... aznap éjjel nagyon mélyen aludtam, és... nem vettem észre a tüzet. Elég egyhangú módszereik vannak nem? Pszcihopata módon gyilkolnak, vagy gyújtogatnak... Will azt hitte, hogy Connor levitt, de ő azt hitte, Will felel értem, és... én meg ottmaradtam a házban. Mire felriadtam, a tűz már a szobámat kezdte birtokba venni. A fiúk... nagyjából akkor vették észre, hogy valaki hiányzik. Kiabáltam, hogy segítsenek, hogy vigyenek ki innen, de... egy darabig nem jött senki. Elindultam a nyitott ablak felé... addigra már égett a hálóingem széle, de nem tudtam tenni ellene. Ahol a tűz hozzámért, felhólyagosodott a bőröm, és fájt. Nagyon. Azt hittem elájulok, de akkor meghallottam, hogy a többiek kiabálnak odakint, hogy másszak ki, majd elkapnak. Nem tudom, hogy csináltam, de végül sikerült leugranom. Arra, hogy ki kapott el, már nem emlékszem. Mire újból magamhoztértem, nagyon fájt a lábam. Meg úgy általában mindenem. Csupa égésnyom voltam. Will és Connor nagyon dühösek voltak egymásra, de nem kezdtek vitatkozni, csak amikor hetekkel később ideértünk, és megállapították, hogy a sebek sosem fognak teljesen meggyógyulni. Borzalmas volt. Heteken át gyalogoltunk. Bár Will már régen felkészült, hogy mennünk kell, és összerakott egy csomagot, de hát... egy hátizsákba nem sok dolog fér. Tél lévén volt egy pokrócunk, pár váltásruhánk, meg valamennyi kajánk... a fiúknak még mázliuk volt, mert volt idejük cipőt húzni, de én Will cuccai nélkül ott áltam volna mezítláb, egy szál szétégett szélű, kb combig érő hálóingben. Így volt ruhánk... kaptam egy bő felsőt, meg egy farmert, ami fogalmazzunk úgy, hogy nem volt az én méretem, cipő helyett meg az összes maradék cuccot, meg zoknit csavartunk a lábamra... de hát a lábam annyira fájt, már akkor is égett, amikor a ruha hozzáért, hogy nagyjából járni sem tudtam. Általában valamelyik bátyám vitt. Esténként tüzet raktunk, összekuporodtunk az alatt az egy pokróc alatt, és próbáltuk melegen tartani egymást. Éhesek voltunk, és fáztunk. Mikor végre elértünk ahhoz a portálhoz, ami idehozott minket, már alig éltünk. A srácok szerencsére gyorsan felépültek, de mikor kiderült, hogy ezek- húza fel a nadragja szárát, felfedve ezzel a tűz miatt átalakult bőrét- örökre ittmaradnak, mindhárman teljesen kiborultak. Will Connorral ordított, hogy miért nem hozott ki, hiszen ott volt a másik szobában, Connor Willel kiabált, hogy miért ő a hibás, mert elvileg Will a legidősebb, neki kellett volna vigyáznia rám, Aaron pedig mindkettőjükkel, hogy, hogy feledkezhettek el rólam... én meg ott ültem az ágyon, és vártam, hogy befejezzék... de sajnos ez így ment órákon át. Egészen elfeledkeztek rólam. Borzalmas dolgokat vágtak egymás fejéhez. Olyan, régi sérelmeket amiket már régen elfelejtettünk. De túl hangosak voltak, és egyszer csak már nem bírtam tovább, és elbőgtem magam. Fájt mindenem. Meg voltam fázva, semmit sem értettem, a bátyáim meg egymással ordibáltak, és... egyszerűen kiborultam. Ekkor persze sikerült lenyugodniuk, és megbeszéltük, hogy ezt többet nem említjük. Aznap volt az első rémálmom. Arról, hogy a bátyáim nem jöttek el értem. Arról, hogy hagytak meghalni. Néha még most is visszatér ez a rémálom- a végét szinte suttogva mondta.- Kérlek ne beszélj erről a bátyaimnak... sosem mondtam el nekik. Elég gondjuk van enélkül is.
- Nem mondom el- ráztam meg a fejemet. Volt pár dolog, amit nem értettem a sztoriban, például fogalmam sem volt, mi az a portál, de végül úgy döntöttem, hogy majd délután megkérdezem valakitől.- de szerintem megértenék. Elvégre a testvéreid. Eric is megértette.
- De ez egészen más. A te bátyád még tanul... alig idősebb nálad. Az én tesóim... állandóan dolgoznak. Mindig. És... amúgy sem szeretném felhozni ezt. Nem akarom, hogy újra veszekedjenek- sütötte le a szemét
- Sajnálom- suttogtam, és megöleltem. A cselekedetemmel még magamat is megleptem, de Emmára nyugtatóan hatott, és viszonozta a gesztust.- De fenntartom, hogy beszélned kéne velük.
- Majd egyszer talán... mikor már ráérnek figyelni rám is.- engedett el- na gyakoroljunk- nyújtott át egy tőrt, és felugrott a földről. Nagyjából másfél órán át edzettünk. Leggyakrabban Emma nyert, de azért néha nekem is sikerült legyőznöm őt. Nemsokára Will, és Connor lépett be.
- Sziasztok- köszönt a legidősebb Blake vidáman- jól vagytok? Gondoltuk, kijövünk megnézni, hogy haladtok.
- Te is?- nézett a másik testvérre Emma- de hát te sosem értél rá megnézni.
- Úgy döntöttem, kíváncsi vagyok, hogy halad a kishúgom- mosolyodott el Connor.- De természetesen nem szurkolunk senkinek- hunyorított rám barátságosan. A két srác helyet foglalt, és elkezdtünk gyakorolni. Emma elég gyorsan legyőzzött, és Will odament gratulálni, de az öccse hozzám lépett oda- Tudod... figyeltem, hogy megy, és feltűnt valami... kicsit túl sokat gondolkozol. Ha jobban a megérzéseidre támaszkodnál, könnyebben menne- mondta kedvesen- ja és... ha pár percnél tovább tartod, elkezded rosszul fogni a tőrt.- mutatott a kezemre- Szabad?- emelte fel, és elkezdte elrendezni az ujjaimat a fegyver markolata körül- próbáld ugyanígy tartani
- Köszönöm- mondtam félénken, mire ő  barátságosan rámmosolygott
- Ha jól látom Will meg Em elkezdtek gyakorolni. Nem vagyok formában, de... van kedved esetleg...
- Persze- mosolyodtam el, mire a srác elővette a tőrét, és támadott. Igyekeztem úgy csinálni, ahogy ő mondta, és egész jól ment. Nagyjából fél óra gyakorlás után tette el a tőrét
- Ha jól emlékszem, Dave ilyenkortájt szokott jönni, szóval... nekem mennem kellene- mondta komolyan- Meg aztán... dolgozni sem ártana.
- Persze, megértem, menj csak- mosolyogtam rá, mire a fiú elindult az ajtó felé- És Connor...- szóltam még utána- köszönöm a segítséget
- Igazán szívesen, Melissa Winters- kacsintott rám, és kiment a sportcsarnokból. Pár perc múlva Dave is megjelent.
- Napsugaras jó reggelt, Szöszi- köszönt fáradtan- Na kezdhetjük?
- Persze- bólintottam, a srác pedig odaadott egy tőrt, aztán támadott. Egész ügyesen tértem ki előle, és visszatámadtam. Néhány perc múlva a tőröm ugyan a padlón koppant, de a fiú már szinte elismerően nézett rám.
- Nem is olyan szörnyű, egy ezüstvérűtől- mondta, kicsit lekezelően.
- Kösz... asszem- vontam meg a vállamat, mire Dave megvárta, hogy felvegyem a tőrt, és újra támadott...
Mikor nagyjából egy óra múlva végeztünk, egészen kifulladva ültem le a földre.
- Naa hé nem lazsálunk- rántott fel- futunk, edzünk... Nem érünk rá egész nap!- így történt, hogy mire eljutottam ebédelni, már járni is alig tudtam. Futottam egy órát. Aztán fekvőztem. Aztán gyakoroltunk a tőrökkel. Újra. Sokat. Leültem a bátyám mellé.
- Úristen, mit csinálnak veled?- kérdezte aggódva
- Futottam, edzettem, fáj mindenem, elegem van- foglaltam össze röviden.
- Van rá egy jó krém a szobámban. Ebéd után odaadom, oké? Attól jobb lesz.- mondta kedvesen
- Köszi Rick- mosolyodtam el halványan, és beleharaptam a szendvicsembe
- Bármikor Lis. Ha végeztél, pihenj egy kicsit, majd felkeltelek, ha indulni kell.
- Igenis főnök- tisztelegtem viccesen. A bátyám elvigyorodott
- Csak aztán próbálj eltalálni a szobádhoz- cukkolt, mire hangosan felnevettem
- Igyekezni fogok.- válaszoltam, mire a bátyám viccelődve meghúzta a hajamat
- Na tűnés aludni, mert tiszta zombi leszel délután- vigyorgott rám. Ezzel nem tudtam vitatkozni, úgyhogy fáradtan felálltam az asztaltól
- Ja a krém... felmegyek veled.- tápászkodott fel ő is. Az emeletre érve ő a saját szobájába ment a krémért, én meg addig letusoltam. Mikor a szobámba ért, én már rég kész voltam.
- És még én vagyok lassú...- vigyorodok el. A fiú nevetve odadobja nekem a krémet.
- Vigyázz, mielőtt megbánom, hogy elhoztam- ugratott- na jó pihit Lis- indult az ajtó felé- majd felkeltelek- intett.
- Rick... nem lehetne, hogy...
- Szívesen maradnék, de nekem most kezdődik az edzésem- mondta bűntudatosan- Sajnálom hugi
- Nem baj, menj csak- intettem- köszi a krémet- szóltam utána, aztán néztem, ahogy kimegy az ajtón. Mikor elment, bekentem magam, aztán lekuporodtam ágyamra, és szinte azonnal elaludtam. Tényleg fáradt voltam.
Eric rázott fel a rémálmomból. Ordítottam. Újra láttam ahogy meggyilkolják a szüleinket. Ahogy meghalnak. Ijedten néztem fel a fiúra, aki szorosan magahozölelt.
- Semmi baj Lis, már vége- suttogta- minden rendben, itt vagyok.- mondta, és addig szorított magához, amíg meg nem nyugodtam.
- Köszönöm- suttogtam, mire ő végigsimított a hajamon
- Jól vagy?- kérdezte aggódva, mire bólintottam
- Menjünk, mert el fogunk késni.- ültem fel. Eric még mindig aggódva nézett rám- Ne stresszelj bátyó, kimegyünk... összehaverkodhatsz Blake-ékkel. Nagyon jó lesz- mosolyogtam rá, és felvettem a szürke köpenyemet. A fejemre húztam a kapucnit, és elindultunk az udvar felé.
- Milyen volt az edzés?- kérdeztem érdeklődve
- Zia nagyon jófej gyorsan haladunk.- mosolyodott el- Talán egyszer legyőzhetem. De van egy érzésem, hogy a kardokat jobban fogom szeretni. A tőrök túl... kicsik- magyarázta.
Nemsokára kiértünk az udvarra. A többiek már ott vártak minket.
- Szóval ő Eric- mondta a legidősebb Blake srác- nagyon örülök, Melissa már sokat mesélt rólad. Én Will vagyok, ők pedig Emma, Aaron, és Connor- mutatta be a testvéreit, akik sorra kezetráztak vele. Emma kicsit elpirult, mikor a bátyám rákacsintott.
- Ezek szerint te találtad meg List az alagsorban- nézett a bátyám Aaronra, aki egy vidám mosollyal válaszolt.
- Mindig ilyen pocsékul tájékozódott?- kérdezte. Eric elvigyorodott.
- Ha te azt tudnád... Van egy pár ilyen sztorim... elmeséljem?- vigyorodott el
- Tudod, hogy én is itt vagyok, ugye?- kérdeztem, de a bátyám már hosszú magyarázatba kezdett. A többiek szinte mind körégyűltek, kivéve... Connort. 
- Nem indulunk addig?- fordult hozzájuk, mire Will bólintott. A többiek egy kis kapu felé kezdtek sétálni, úgyhogy követtem őket. Mikor kiléptünk, egy teljesen... idegen, és különleges világ tárult elém. Az erős szél a hajamba kapott, és a körülöttem lévő vörös talaj egész varázslatos kinézetet adott a tájnak. Vörös dombokat láttam mindenfelé. A növényzetet pár szúrós, levél nélküli bokor alkotta. Hitetlenül néztem körbe. A gyönyörű kék ég és a vörös talaj kontrasztja annyira valószerűtlennek tűnt, hogy a földbe gyökerezett a lábam. Ericre néztem, aki hozzám hasonlóan ámulva figyelte a színkavalkádat. Leguggoltam, hogy megvizsgálhassam a vörös földet. Ami igazából nem is volt vörös. és föld sem. Kis, omlós kőszerűségekből állt az egész, ráadásul, ha jobban körbenéztem, láttam, hogy ezek a kövek helyenként lila, sárga, vagy zöld árnyalatot vettek fel. 
- Ez gyönyörű- suttogtam lenyűgözve. Kietlen, barátságtalan, hihetetlen, de... gyönyörű. Jobb szó nincs rá.
- Egykor bányavidék volt. Kilométereken keresztül ilyen.- mondta Connor- Én kicsit ridegnek, és ijesztőnek látom, de bizonyos szempontból... valóban rendkívüli. Na gyere, mert lemaradunk- nézett a tesóink távolodó csoportja után. Kábán elindultam mellette. Egyszerűen lenyűgözött az egész.
- Mit látsz ijesztőnek benne?- kérdeztem értetlenül.
- Túl... végtelen. Tudod, mi napokon át gyalogoltunk a hóban, mielőtt ideértünk, mert... a legközelebbi portál innen kilométerekre van. 
- Biztos én vagyok a buta, de őszintén szólva fogalmam sincs, mi az a portál- sütöttem le a szememet
- Egyfajta... átjáró. Ha találsz egy ilyet, és átlépsz rajta, a tér egy másik pontján tűnsz fel. Akár a világ túloldalán is. Ahol a portál párja van. Nekünk azon keresztül kellett jönni, de... a házunktól is, és innen is messze volt a portál. Ráadásul Emma... hát ő sem volt a legjobb állapotban. És mindez amiatt, mert én nem mentem érte aznap éjjel. Tűz volt. Mi kijutottunk, őt viszont valahogy elfelejtettük. Nekem kellett volna kihoznom... de azt hittem, Will kimenekítette, és... örökre viselni fogja a nyomát.- Mondta inkább csak magának- mikor ideértünk, és kiderült... nagyon kiakadtunk egymásra. Csak veszekedtünk, és veszekedtünk, és... őt megint elfelejtettük. Még csak tizenkét éves volt. Nem értett semmit, csak azt látta, hogy ordibálunk egymással. Teljesen kiborult. Soha többet nem akarom olyannak látni. Biztos dühös ránk, amiért otthagytuk... Azóta sem beszéltünk erről. Bár nem vagyok túl gazdag, de bármit odaadnék, hogy visszacsinálhassam. 
- Nem haragszik.- mondtam halkan- Csak fél, hogy ha beszél róla, újra egymásnak estek. Nagyon szeret titeket, sosem tudna haragudni.
- Elmondta, hogy kerültünk ide?- nézett rám a srác döbbenten. Egy néma bólintással válaszoltam- Senkinek sem mesélt el ennyit. Nem tudom, hogy csináltad, de nagyon fontos lehetsz neki.- Mosolygott rám.- Remélem nem élsz vissza vele.
- Eszembe sem jutott- válaszoltam- viszont így értem, miért látod ijesztőnek ezt a helyet. 
- Sejtettem, hogy érteni fogod- mondta halkan- Hiszen neked is megvannak a magad démonai, Melissa Winters- tette hozzá. Nem válaszoltam, csak a gondolataimba merülve próbáltam megemészteni Connor szavait. Igaza volt. Talán nem is tudta, mennyire.