A vér színe

Nyolcadik fejezet

Hajnalban levegő után kapkodva riadtam fel a rémálmomból. Már nem hallatszott az esőcseppek kopogása a sátorponyván, és kezdett világosodni. Connor hálózsákja mellettem üres volt. Néhány perc fülelés után beszélgetést hallottam. De nem nem tudtam ismerős hangokat kivenni. Csendben felültem, és a tőrömmel a kezemben indultam kiléptem a szűk kis sátorból. A csípős, őszi levegőtől egészen kirázott a hideg. Fázósan, a sérült lábam miatt kicsit bicegve indultam arra, ahonnan a hangfoszlányok érkeztek. Féltem, hogy a Blake fiúnak baja esett. A hajnali félhomályban hirtelen négy alakot vettem észre. Megkönnyebbülésemre egyik Connor volt, de... az ott lévők egyike sem emlékeztetett a bátyámra, vagy Willékre. A tőrömet szorítva mentem közelebb. Két lányt láttam, a jobb oldalon állónak kreolszínű bőre, és hullámos kék színű haja volt, a bal oldalt állót pedig sötét bőre, és göndör fekete haja miatt nem lehetett átlagosnak mondani. Társuk egy, szőke hajú, nagyjából Connorral egymagas fiú volt. Egymagas, de jóval masszívabb, izmosabb alkata volt. Némán mögéjük surrantam, és a társaság általam legveszélyesebbnek ítélt tagja, nevezetesen a kékhajú lány felé szúrtam a tőrrel. Hogy miért pont őt láttam a legveszélyesebbnek? Nem tudom. Valami azt súgta, hogy tőle kell tartanom a legjobban. Éppen mielőtt a tőröm hozzáért volna megfordult, és kiütötte a fegyvert a kezemből, ezzel egyidejűleg a sajátját a torkomnak szegezte.
- Ki vagy, és mit akarsz itt?- kérdezte ellenségesen
- Hé hé hé, nyugi Nilsa, ő velünk van- tette a kezét a lány karjára Connor- egyébként szép volt, Winters, nem sokaknak sikerül mögé lopakodniuk anélkül, hogy észrevenné őket.- mosolygott rám- nem ismered a srácokat, ugye? Ők Nilsa, Sahar, és Orion- mutatta be a három idegent
- Üdv- biccentettem
- Minden rendben? Fájnak még a sebeid?- nézett rám a társaságunk legidősebb tagja, mire csak bizonytalanul megráztam a fejemet. Nem volt gaz, de nem akartam, hogy Connor feleslegesen aggódjon miattam. Még mindig kicsit gyanakodva figyeltem a három idegent. 
- Miért pont Nilsára támadtál rá?- kérdezte a Saharnak nevezett lány
- Ne vegyétek sértésnek, de ő tűnt a legveszélyesebbnek- vontam vállat, mire ők meglepetten összenéztek- de ezek szerint tévedtem- állapítottam meg
- Ellenkezőleg- mosolyodott el halványan Orion- Tökéletesen igazad volt. Jó szemed van Melissa- biccentett.- Nilsa, hozzád hasonlóan egy elég ritka csoportosulás tagja. Ők a gondolatolvasás mesterei
- Menj már... Az ezüstvérűeket bezzeg csak a gyengeségükről ismerik- nevettem, inkább csak a saját nyomoromon, mire a három idegen döbbenten nézett Connorra, aki csak megrázta a fejét
- Nektek sem csak rossz tulajdonságaitok vannak- mondta végül Sahar, aztán gyorsan elterelte a témát- Mennyi ennivalótok van? Tiszta ruha, ilyesmi?
- Ennivalónk van egy kevés, viszont tiszta ruhából csak annyi, amennyi rajtunk van.- mondta Connor- Igazából leginkább gyógyszerekre lenne szükség Emma húgomnak, de azok csak a Menedékben vannak.
- Már nem vagyunk messze- szólalt meg Nilsa bizakodva. Láthatóan ő volt a csapat leghallgatagabb tagja, de a képességeit tekintve nem is csoda. Neki nem kell kérdeznie, hogy mindent megtudjon a gondolatainkról
- Igaza van. Ha pár órán belül elindulunk, még dél előtt odaérünk..- biccentett Orion- Minden rendben lesz. Még nekünk is van ennivalónk, ehetnék valamit, mikor a tesóid felébredtek, és vizünk is van. Simán odajutunk, és aztán továbbmegyünk...
- Hová?- kérdeztem halkan
- Van ott egy portál, ami a fő bázisra visz. Nem csak annyian vagyunk, mint... mint otthon voltunk- mondta Sahar- Egyébként hallottátok az új híreket? Új minket korlátozó törvények vannak. Nem gyűlhetünk 10 főnél nagyobb csoportba. Nathanielt már több helyen körözik, mindenben kezdenek ellehetetleníteni minket, nem kaphatunk katonai kiképzést, nem járhatunk egyetemre... Ennek semmi értelme. Miért csinálják ezt?
- Nem értelmetlen- suttogtam- Voltaképpen teljesen logikus. Amit az ember nem ismer, attól fél. És amitől fél, azt nem akarja, hogy nagyobb hatalomhoz jusson. Nem akarják, hogy lehetőségünk legyen fegyvert fogni, vagy tanulni, hiszen ezek hatalmat adnak, és lázadáshoz vezetnek. A csoportosulást hasonló okokból ellenzik.- a szavaim nyomán beállt csendet végül Connor törte meg
- Menjünk enni- szólalt meg halkan- Aaronnak is időszerű felébrednie. Aztán továbbindulunk. Minél hamarabb elérjük a Menedéket, annál jobb. Nem várunk Willékre.- az utolsó mondatot úgy mondta, hogy egy pillanatra látszott rajta az aggódás, de aztán kihúzta magát, és a kezét a vállamra téve elindult.- Túl fogják élni, nem lesz baj- súgta a fülembe. Csak biccentettem.- A Menedéken megvárjuk őket. A három idegen követett minket a sátorig. Connor felkeltette az öccsét, és megállapította, hogy Emnek lement a láza. Ami ennivalónk volt, azt elosztottuk egymás között. Az adagom felét eltettem Emmának, hogy ha felébred, kicsit többet ehessen, mint amennyi alapból jutott volna neki. Aaron elbeszélgetett Saharral, és Orionnal, én pedig Nilsa, és Connor között ücsörögve ettem azt az egy darab almát, amim még maradt, mikor társaságunk utolsó tagja álmosan kibicegett a sátorból.
- Em, minden oké? Segítek- sietett oda, és hagyta, hogy a lány rátámaszkodjon. 
- Ők kik?- nézett az új ismerőseinkre
- Jajj igen, bemutatom Sahart, Nilsát, és Oriont. Ők is a Menedék felé tartanak. Srácok, ő Emma, a mi kedvenc kishúgunk- mosolyog
- Will hol van? És Eric? Még... még alszanak, ugye?- nézett körbe, mire hirtelen mindenki hatalmas érdeklődést mutatott a reggelije, vagy a vörös színű talaj iránt.
- Emma...- kezdte nagy nehezen Aaron- Ők még... még nem értek ide.- mondta ki, ő is a földet szemlélve. A húga arcából kifutott a vér. 
- Nem, ez... lehetetlen- suttogta- Nem tűnhettek el, nem veszíthettük el őket- fordult felénk könnyektől csillogó szemmel, mintha remélné, hogy valamelyikünk feláll, és közli, hogy vicc volt az egész. Mivel senki sem tett ilyesmit, aggódva magyarázni kezdett- Meg kell várnunk őket, vagy elkezdeni keresgélni, lehet, itt vannak a közelben, csak nem találnak minket...
- Nem- vágta rá Connor határozottan- Ugyanoda készülnek, ahova mi. Gyógyszerre van szükségünk, meg ennivalóra, meg vízre, meg rendes hőmérsékletre, és páratartalomra. Nem kockáztatok. Inkább ők vesszenek oda, minthogy egy bizonytalan keresőakció miatt mind meghaljunk- mondta ki, látszott, hogy nem szívesen ejti ki ezeket a szavakat, ahogy az is, hogy minden lehetőséget átgondolt. Emma arca egyre sápadtabb lett.
- Szóval feláldoznád a saját testvéredet?- nézett a bátyjára szinte remegve a dühtől- Cserbenhagynád Willt, aki megmentett mindannyiunkat? Hagynád őt meghalni?
- Ha ezzel megvédhetlek titeket...- mondta a gyógyító halkan- időnként áldozatokat kell hoznunk a szeretteink érdekében.
- De legalább ne te dönts erről! Ha a többiek vállalják a kockázatot...
- Rendben- sóhajtott Connor- Akkor szavazzunk! Tegye fel a kezét, aki Emmával ért egyet, és azt mondja, várjuk-vagy keressük meg a többieket- nézett körbe. A lány kivételével senki sem mozdult. Em már majdnem sírt
- Aaron...- fordult reménykedve a bátyjához- Will... ha nem segítünk, talán... talán nem látjuk többé...
- Sajnálom, de... nem kockáztathatunk- rázta a fejét a fiú. Látszott rajta, hogy vívódik, de tudta, hogy nem tehetünk mást.
- Lis...- nézett rám ekkor a Blake lány- Eric is velük van... a bátyád... hát semmi sajnálat nincs benned? Hagynád meghalni a saját testvéredet?- kérdezte halkan
- Inkább, mint hogy kockára tegyem bármelyik jelenlévő életét. Tudom, hogy nehéz, de a Lázadás érdekében meg kell tennünk. Inkább veszítsenek három embert, mint tízet. Ha még életben vannak, a Menedékhez fognak érni pár nappal utánuk. Bízom Willben. Ericben, és Dave-ben úgyszintén. És te?- álltam fel a földről, és a sátor felé indultam.
- Gyáva vagy! És szívtelen!- kiabált utánam a lány, mire villámgyorsan felé fordultam.- Azt hittem, van benned annyi, hogy ne hagyd meghalni a bátyádat, azt hittem kedveled Willt! Ők bármikor feláldozták volna magukat, hogy megmentsenek bármelyikőnket, de te nem vagy képes rá. Azt hittem, számíthatok rád, de gyenge vagy! Mint az összes ezüstvérű! Davenek igaza volt. Tényleg nem kellett volna hagyni, hogy harcosnak tanulj! Gyűlöllek! - vágta hozzám. Egy pillanatra mozdulatlanul álltam ott, szinte sokkot kapva a szavaitól, de aztán kábán megfordultam, és bementem a sátorba összepakolni a cuccainkat. Kintről még hallatszott, a Blake testvérek veszekedése. Nem tudom, mennyi idő telt el, de nemsokára Connor belépett a sátorba. 
- Nincs igaza, ugye tudod?- kérdezte halkan, mire oda sem fordulva bólintottam, és folytattam a cuccaink elpakolását- Winters!- mondta szigorúan. Nem reagáltam.- Lissy, nézz rám!- fogta meg a vállamat, mire szinte ledermedtem. Sosem szólítottak így. Sem ő, se más. A Blake fiú maga felé fordított, hogy lássa könnyektől csíkos arcomat. Elképedve nézett rám.
- Most örülsz?- kérdeztem rekedten- Igen, szétestem, ezzel bebizonyítva, hogy Emma nem tévedett. Gyenge vagyok. Még a bátyámat sem tudtam megvédeni.
- Te most viccelsz velem? Képes lennél még őt is feláldozni, csak hogy mi életben maradjunk. Az egyetlen élő rokonodat. Ez olyan erő, ami a húgomban sosem lesz meg. De nem fogod elveszíteni Ericet. Néhány nap múlva már mind együtt leszünk. Semmi gond nem lesz- ölelt magához.- Bátor vagy. Remek harcos leszel- suttogta a fülembe.
- Én nem vagyok harcos Connor- mondtam halkan, mire ő a vállamnál fogva eltolt magától, és a szemembe nézett. Sötétzöld szemei az arcomat fürkészték.- Nem erre születtem.
- Tudom Lissy. De szerinted én arra születtem, hogy harcban megsebesült fiatalokat  gyógyítsak? Hogy végignézzem, ahogy meghalnak?- nézett rám komolyan- Nem, egyikünk sem az, akinek lennie kéne, viszont... most ez van. Ezzel segítünk legtöbbet. Így vagyunk a leghasznosabbak. Mikor ennek vége lesz... mind azt tehetjük majd, amit akarunk.- mondta biztatóan.- Az lehetsz, ami lenni akarsz. 
- Ha vége lesz- suttogtam- Ha győzünk.
- Így, vagy úgy, de a lázadás véget fog érni. És reménykednünk kell, hogy a mérleg felénk billen. Az igazság felé.- mondta halkan- Na gyere Winters, segítek pakolni. Összerakjuk a sátrat, és indulunk.- váltott vissza a megszokott beszédmodorába. Feltűnt, hogy újból a vezetéknevemet használja. Kicsit meglepődtem, de aztán a segítségével folytattam a pakolást. Végül szétszedtük a sátrat, és odamentünk társaságunk többi tagjához. Orion és Sahar épp a még mindig dühösnek tűnő Emmával beszélgettek, igyekeztek lenyugtatni, Aaron, pedig csöndesen álldogált Nilsa mellett. Connor is csatlakozott. A három fiú megbeszélte, hogy felváltva segítenek Emmának járni. Pár perc múlva elindultunk. Némán sétáltunk a végtelennek tűnő, vörös pusztaságon. Minden domb után abban reménykedtem, hogy meglátjuk ennek az egésznek a végét, hogy lesz valahol árnyék, hogy beérünk a változatosság kedvéért egy erdőbe, vagy ilyesmi, de semmi ilyen nem történt. Órákig. A lábam majd leszakadt, A sebem szinte égett, és egyre reményvesztettebben haladtam a többiek mellett. Már alkonyodott, mikor egy távoli sziklán fákat vettem észre. A lenyugvó nap vöröses- narancsos fénye miatt szinte úgy tűnt, mintha lángolnának, de kétségkívül ott voltak. Elképedve mutattam arrafelé, mire Connor elmosolyodott
- Már nemsokára ott vagyunk.- nézett körbe. A többiek mintha új erőre kaptak volna szavaitól. Bár Em már alig állt a lábán, Aaron, és Orion két oldalról tartva felemelték. Így haladtunk. Lendületesen, kicsit több energiával, de még rengeteget kellett gyalogolnunk. Mire a sziklához értünk, már fényesen ragyogtak a csillagok az égbolt sötétkék kupoláján. Connor a fejére csatolta az egyik fejlámpánkat, és elkezdett felkapaszkodni a sziklán
- Kinyitom az ajtót, aztán gyertek ti is- szólt, le, mikor felért egy párkányra. Benyomott hármat a kiálló kövek közül, mire a sziklafal előtte lévő részét, mintha magába szívta volna az alatta lévő kő. Döbbenten néztünk rá, senki sem tudta mi legyen.  Aaron kapcsolt leggyorsabban.
- Na gyere Em, felviszlek- emelte fel a húgát, mire Orion megrázta a fejét
- Nem bírod el egyedül. Mászás közben nem.- nézett a nála jóval kevésbé masszív felépítésű fiúra- Én viszem fel. Ha nem gond.- nézett felváltva Connorra, és Emmára, mire mindketten beleegyezően biccentettek. A fiú segített a sérültnek felkapaszkodni a hátára, aztán kicsit ügyetlen, darabos mozdulatokkal felkapaszkodott a sziklán. A két lány követte. Ők meglepően könnyedén kúsztak fel a falon. Aaron ezután rám nézett.
- Menj Lisa, kell valaki, aki elkap, ha leesel- cukkolt, mire halkan elnevettem magam, és felmásztam a párkányra. Azóta sem tudom, hogy csináltam. A mászás mindig pocsékul ment. Igazából akárhogy próbálkozok, nem emlékszem, hogy jutottam fel, csak arra, hogy amikor felértem, Connor a bal kezemnél fogva felhúzott magukhoz. Pár perc múlva már Aaron is fent volt. 
- Szóval megérkeztünk- mondta fáradt, de azért boldog mosollyal az arcán. Igen, megérkeztünk. Megcsináltuk. Biztonságban vagyunk. Ehhez hasonló gondolatokkal léptünk be. Csalódás volt. Csak egy üres kis barlangnak tűnt az egész.
- Connor, itt nincs semmi- mondtam halkan, mire a fiú újból benyomott egy követ, és a sziklafal bezárult. Fények gyúltak ki, megvilágítva a hatalmas folyosórendszert. 
- Ne higgy a látszatnak Winters- kacsintott és elindultunk. Hiszen tényleg megérkeztünk. Ez a Menedék. Egy hatalmas barlang.

//sziasztok, hosszú kihagyás után megérkeztem az új résszel. Remélem tetszeni fog, és igyekszem minél gyorsabban hozni a folytatást <3