Anwen

2. fejezet

Sonja Macmillan nem volt boldog.

Ezzel egyetlen valamire való ismerőse sem vádolta volna meg. Ő nem az a fajta nő volt, aki ehhez hasonló, leegyszerűsített jelzőkkel illette volna magát, nem. A boldogság egy megfoghatatlan, bugyuta, elcsépelt kifejezés, mely manapság, legalábbis azokban a magasabb körökben, melyekben ő mozgott, egyszerűen csak kellemetlen szájízt hagyott maga után. Divatjamúlt volt, és végső soron nem fejezett ki semmit.

Olyan, hogy boldogság, a maga klasszikus értelmében nem létezett. Az a vegytiszta, őszinte, gyermeki öröm, melyet annak tudtak be az álmodozóbb szellemű barátnői, nem volt egyéb, mint aminek ők maguk is mondták: gyermeki. És Sonja már rég nem volt gyermek.

És boldog sem volt.

Sonja Echo Rosier idestova negyven évvel ezelőtt, egy viharos, téli hajnalon látta meg a napvilágot egy cambridge-i kúria magánlakosztályának hivalkodó pompájában. Erős, akaratos, az életbe makacsul kapaszkodó baba volt; a szülei szeme fénye, majd három tragikus vetélést követően egyetlen büszkesége is. Rideg szépsége korát meghazudtoló ravaszsággal párosult; manipulált, irányított, s már zsenge fiatalkorában is ügyesen rostált a rokonai között: tudta, kik azok, akikkel érdemes elmélyítenie a kapcsolatát, s kik azok, akiktől nem érdemes elfogadni még a karácsonyi üdvözlőlapot sem. Okos, tudatos, és számító gyermekből vált megtévesztően kedves, szellemes, és a végletekig céltudatos felnőtt nővé.

Macmillanné. Jupiter anyjává.

És ahogyan gyerekként, úgy a Macmillan család tartópilléreként sem tűrhette, ha a terveit kisiklatta egy jelentéktelen apróság. Főleg, ha az az apróság most konkrétan a fedele alatt élt, az ételét ette, és a jelenlétével folyamatosan szembesítette a ténnyel, hogy immáron nem csupán a legritkább gyémántokat, a legexkluzívabb, egyedi megrendelésre készült ruhákat, és a piacon kapható legújabb szépségápolási termékeket viseli magán, hanem két méretes szarvat is, a kedves férjének köszönhetően.

* * *

Anwen megfogadta újdonsült nővére tanácsát, és csak akkor engedte ki Tywyllt a szobából, ha a nevelőanyja nem tartózkodott otthon. Ez az első néhány napot tekintve igencsak sűrűn előfordult, és a kislány örült is, hogy így esélye nyílik úgy bóklászni az óriási házban, hogy nem kell attól tartania, hogy belefut a kígyómosolyú nőbe, aki az érkezése napján olyan erősen megrántotta a copfját a vacsora után, hogy majdnem kiejtette a markából a ruhája alatt rejtegetett kismacskát.

- Nos? Megtaláltad a cicákat? - érdeklődött a nő negédesen. Ugyanazzal az intéssel bocsátotta el közbeszólni készülő lányát, ahogyan Jupiter az asztalt pingáló manót rázta le az udvaron, miközben undorodva lerázta gyűrűs ujjairól a markában maradt fekete hajszálakat. Anwen hirtelen védtelen maradt vele szemben.

Tétován bólintott.

Sonja Macmillan pengemosolya a füléig szaladt.

- Ott voltak, ahol mondtam? - ütötte tovább a vasat. - A teknőcön túl?

Anwen nem reagált. Felidézte magában a képet a három kis tetemről a gödörben, és a gyomra öklömnyi gombóccá zsugorodott. Ő még nem értette a halált, a dada sosem mesélt róla. Az elmúlás ismeretlen fogalom volt számára, annyit azonban felfogott már, hogy a kopott bundájú, mozdulatlan állatkák egykor ugyanolyan édes kis lények voltak, mint az, amelyik csodával határos módon most mozdulatlanul kucorgott hasa előtt összefont karjai öblében.

- Válaszolj, Dia – sziszegte Sonja alig hallhatóan. Agresszivitás csöpögött a hangjából, az a fajta, ami akkor is ott visszhangzott a szavaiban, mikor lánya szeme láttára egyesével tekerte ki a kiscicák nyakát, minden egyes csavarásnál azt ismételgetve: