Anwen

6. fejezet

Etha néni – vagy ahogy a közelebbi rokonsága hívta: Etha mama – elsőre egy hajlott hátú, kedves öregasszony benyomását keltette azokban, akik korábban még sohasem találkoztak vele. Az a fajta hölgy lehetett ő egy idegen szemében, aki minden zsebében megolvadt karamellt és savanyú cukrot tart, nyakában vékony aranyláncot visel, melyen az úrjézus függeszkedik a keresztjére szegezve, és a reggeliből megmaradt utolsó falat vajas kalácsot nyammogva egyébre sem vár, csak arra, hogy végre körülvegye a család apraja-nagyja. Vicces történetek tömkelegével készül az ünnepségre, de nem oszt meg belőle egyet sem, mert sokkal jobban leköti az, hogy a gyerekek viháncolásában gyönyörködjön, brandy-t szürcsölgessen egy megsárgult talpú pohárkából a sarokba húzott szófán ücsörögve, s ha valaki végül a hóna alá nyúlva felsegíti, hogy egy szobába kísérje lepihenni, cuppogós, protkótáncoltatós csókokkal köszön el a szeretteitől, kiknek a nevére már évek óta nem is emlékszik.

Nos, Etha mama tökéletesen tisztában volt vele, milyen gondolatokat ébreszt a környezetében feltornyozott, ezüst hajkoronájával, faragott tölgyből készített járókeretével, bütykös, elfehéredő ujjaival – rajta a fél vagyont érő, ízléstelenül nagy drágakövektől súlyos, fehérarany gyűrűarzenállal –, valamint lassú, csoszogós lépteivel.

Tévedhetetlenül tudta.

Az összes tökkelütött, istenverte szarházi arra várt, hogy feldobja végre a pacskert! Úgy ám! Azok a nyomorult hiénák másra sem vágytak, csak az ő halálára, mert mindegyik, egytől-egyig mind egy hálátlan, sunyi, pénzhajhász, nagyképű, önző rohadék!

Azonban egyvalamivel nem számolt az ő csodálatos családja.

Mégpedig azzal, hogy ő sohasem fog meghalni. De nem ám! Elhatározta, hogy csakis az ő bosszantásukra túléli a legutolsó élősködőt is, bizony! Évtizedekkel ezelőtt, a legelső sztrókja idején egyességet kötött a magasságossal – kiben amúgy visszafogott lelkesedéssel hitt csupán, amolyan üzleti félként tekintve az Úrra –, hogy csak addig tartsa őt életben, míg a listájáról az utolsó nevet le nem húzta. Tovább egy napig se. Nem kívánja ő feleslegesen elhúzni földi pályafutását, hiszen nincsenek már olyan nagyratörő tervei, mint fiatalon, mikor a vér és a származás még valódi értékkel bírt, s a konvenciókat nem csupán a divat tartatta be, sokkal inkább a családi fegyelem. Nem álmodozik ő már jövőről, sem célokról, utazásokról és új ismeretségekről, szórakoztató ellenségekről, vagy feledhető barátságokról... Nem bírja ő már ezt a világot. Belefáradt már a változásba, az idő múlásába, szeretne ő is megpihenni... amint a legutolsó haszonleső sírját is beszórta sóval és jó alaposan megköpködte! Csak aztán szeretne felszállni a Mennyekbe, hogy elfoglalja méltó helyét az Úr kebelén.

Az Úr meghallgathatta imáját, melyet Etha mama anno ellentmondást nem tűrő tényként közölt vele a Mungó kápolnájának kövezetén térdepelve, mert azóta az egészségi állapota stagnált, s ha eltekintünk attól a pár kósza, lábon kihordott szívrohamtól, melyeket náthaként rázott le magáról, tulajdonképpen irigylésre méltó állapotban tengette Istentől kizsarolt utóéletét.

És lelkiismeretesen dolgozott azon, hogy senki se feledhesse el, kinek a kezében is van az igazi hatalom a családban.

* * *

Jupiter számára nem volt egyszerű a döntés.

Félhosszú, ében haját feltűzve már vagy a huszadik ruhát próbálta magára abból a halomból, ami az egész alakos tükör mellett hevert, nem messze egy másik halomtól, ahová azokat a darabokat dobta, amik nem nyerték el a tetszését. Mindegyikkel volt valami baja: az egyik túl kislányos volt, a másiknak idétlen a szabása, a harmadiknak a színeivel nem tudott kibékülni, a negyedik pedig össze-vissza szurkálta a bőrét a belső varrások mentén. Egy nyolcéves öntudatossága és makacssága tört fel belőle, ahogy a sokadik ruhát is félrehajította, majd morogva hanyatt dobta magát a szőrme szőnyegen.