Anwen

17. fejezet

Az első napok a Roxfortban hamarabb elrepültek, akár egy álom. Az egyik pillanatban még Freyát keltegetve sietett az első iskolai reggelijére, a következőben meg már Tywyllt szorította a hóna alá, hogy a csütörtök délutáni átváltoztatástanra siessen Regulus társaságában. Kipróbálta az új üstjét a szerdai bájitaltanon, aludt egy keveset mágiatörin, és rájött arra is, hogy hamar meg fog halni, ha nem adja le valahogy a seprűn lovaglós órát, amit egy szociopata, tüsszentés-nevű nő tartott a kastély belső parkjában kialakított pályán.

És mindezek mellett felfedezte az iskola legizgalmasabb pontját – a könyvtárat.

Anwen és Freya lubickoltak ebben a pezsgő kapkodásban. Egymást lelkesítették az órákra sietve, jegyzeteket cserélgettek, eltervezték a hétvégi, tanulásra szánt órákat, és azt, hogy mivel jutalmazzák majd magukat, ha megírták életük első beadandóit. Ők ketten szinte észre se vették maguk körül a külvilágot. Bevárták egymást ebédnél, és együtt adták fel a rendeléseiket az iskolai baglyokkal, hogy mielőbb megérkezzenek a lemaradt tanszereik, a pennák, a tartalék bájitalos fiolák, Tywyll jutalomfalatkái – ugyanis csak ennek köszönhetően maradt nyugton McGalagony óráin.

Jupiter nem nagyon kereste a húga társaságát, és Anwent ez cseppet sem zavarta. Ha őszinte akart lenni magához, hálás is volt azért, mert a felsőbb évesek szó szerint levegőnek nézték őt, pláne ha Freyával az oldalán bóklászott a folyosókon. Kicsi volt még ahhoz, hogy foglalkozzanak vele, ahogy Regulust sem vették emberszámba, noha a bátyjával ellentétben ő nem hozott szégyent a saját nevére, és igyekezett a megfelelő tanulókkal szóba elegyedni a közös étkezések során, vagy esténként a klubhelyiségben. Neki nehezebb dolga volt, hiszen míg a lányok legalább egymásra számíthattak, ő egyedül volt kénytelen boldogulni a Mardekár ház szigorú hierarchiára épülő rendszerében. Meg kellett találnia a maga helyét. Ki kellett taposnia egy kis szeletet belőle, el kellett valahogy érnie, hogy megkedveljék, de legalább észrevegyék őt. Regulus makacsul tartotta magát ehhez. Azt azonban még nem igazán tudta, hogyan érje el, hogy bárki is számoljon vele. Hogy akarjanak vele lenni. Akarják a barátságát.

Végül a megoldás már az első héten adta magát. Magától értetődőbb volt, mint várta.

Tanulhatott volna, ahogy bárki más. A szorgalom mindig meghozza a gyümölcsét, és hát hogy is szól a mondás? A tudás hatalom. De Reg nem erre vágyott. Ő azt szerette volna, ha... De mire is vágyott ő egész pontosan? Szeretetre? Tiszteletre? Az ilyesmit az aranyvérűek szűk marokkal mérték, úgy összességében az érzelmeket. Nem. Valami másra volt szüksége, valami többre, ritkábbra.

Azt akarta, hogy helye legyen ebben a közösségben, olyan helye, amilyen otthon volt, mielőtt Sirius felrúgta volna a békét. Egy posztra vágyott, amit nem vehetnek el tőle. Ha már a bátyja szótlan öccse nem lehetett többé, lehessen társa másoknak. Támasza. De nem... nem támasza. Tartóoszlopa. Ez sem jó.

- Regulus, ne legyél már ennyire szerencsétlen! - sziszegte a fogai közt megannyiszor a héten.

Aztán részt vett élete első repülés óráján, és rádöbbent, hogy igen: ez lesz az! Ez az ő világa!

A kviddics.

James Potterbe sok lány volt szerelmes. Sok Griffendéles lány. Bár még csak tizenkét éves volt, az első tanév utáni nyáron vagy egy fejjel nőtt magasabbra, mint a kortársai. Nyúlánk termete mellé hatalmas száj, és jó humor társult, amivel ugyancsak felhívta magára az évfolyamába járó lányok figyelmét. Élvezte, ha elcsíphette egyikük rajta felejtődött pillantását, noha még nem igazán tudta, mihez is kezdjen azután: vigyorogjon vagy maradjon komoly, míg a másik fülig nem pirul? Esetleg lőjön el egy viccet? Vagy bökje oldalba Siriust? Olyan új volt még ez a helyzet, de máris minden zsigere arra vágyott, hogy még több szem szegeződjön rá a folyosókon!