Anwen

5. fejezet

Anwen ereje lappangott.

Így nevezték azt az állapotot, ami azokat a varázsvilágbeli gyerekeket jellemezte, akiknek a varázsereje semmilyen formában nem mutatkozott meg a születésük utáni hónapokban, sőt, az első éveikben sem. Nem volt ez ritka jelenség, ám sosem adott okot örömre: ha egy gyerekben túl sokáig lapult meg a mágia, ha képes volt valahogy elfojtani azt, mert megijesztette, vagy ami még rosszabb: nem tudta felszínre hozni, mert esetleg nem is volt mit, az a kvibliség legegyértelműbb előjele volt.

Ennél nagyobb szégyen pedig aligha érhetett egy nemesi családot, minthogy varázstalannak bizonyuljon egy tagja, bár abban, ami azután következett, hogy ez kiderült, élesen eltértek a szokások a különböző társadalmi rétegek között. Ott, ahol nem számított a név és a rang, egy kvibli „elfért" a családban, nem tagadták ki, s még ha nem is büszkélkedtek vele, nem váltak meg tőle csendben és nyom nélkül, ahogyan azt az elitebb osztályba tartozók tették.

Anwen ötéves múlt, de egyelőre a mágikus erő leghalványabb jelét sem mutatta. Míg Jupiter a random kitöréseivel volt, hogy romba döntött egy egész szobát, ablakokat robbantott ki a keretükből, kerámia díszeket repesztett meg, vagy ledöntött egy egész sor könyvespolcot, Anwen olyan volt, mint egy átlagos kislány, aki képes lett volna a fél életét a hátsó kertben bolyongva tölteni, bodzaszörpöt és frissen sült zsemlét enni minden étkezésre, és már az is boldoggá tette, ha a manók nem kötöttek bele, ha körülöttük téblábolt unalmában. Ő nem érezte a hiányát annak, ami egyre szembeötlőbbé vált mindenki más számára.

Jupiter minden egyes megmozdulásával ott lebegett Anwen feje fölött a hatalmas, villódzó kérdőjel: és te mikor produkálsz végre valamit? Valahányszor a nagyobbik lány ripityára tört egy vázát, az apja egyre hosszabb időre felejtette szemeit a kisebbiken, mintha valamiféle jelet keresne rajta, vagy mintha szuggerálni próbálná őt: varázsolj végre, engedd szabadon a benned szunnyadó energiát! Mindeközben Sonja ilyenkor elégedettebb nem is lehetett volna, hiszen az ő problémájára instant megoldás lett volna, ha a kis potyagyerekről váratlanul kiderül, hogy nem is tartozik a világukba, és végre egy életre megszabadulhatna tőle; jobb híján visszapaterolhatná abba a lyukba, ahonnan Ephram előhúzta.

Bár az étkezéseket már a családdal tölthette a nagy asztalnál, a kislány számára még mindig nem volt egyszerű az élet a Macmillanek között. A hét második felében kapott ugyan egy méretes dobozt tele szebbnél szebb, bonyolult szabású ruhával, a manó, aki reggelente segített neki elkészülni, a legutóbbi alkalommal mintha a szívére vette volna, hogy plusz köröket futtatott vele, és többet nem keltette őt reggelenként. Hiába válogatta hát ki azokat a darabokat a csomagból, amiket szívesen felpróbált volna, egyedül képtelen volt magára venni őket, s mert a nővére a hétvégi bál közeledtével egyre elfoglaltabb volt, nem is tudott kitől segítséget kérni. Így telt el a hét nagy része - poros játszóruhában szaladgált a szabadban, néha próbaképpen bekopogott a nővéréhez, majd fogta a két macskát, és estig igyekezett senkinek sem az útjába kerülni.

Néha azon kapta magát, hogy nem is olyan szomorú már.

Máskor sokáig ücsörgött egy lapos kövön a vendégházak mögött, és az anyja meg a dada után sírt. Olyankor ahhoz sem maradt elég lelkiereje, hogy egyen, így inkább kihagyta a vacsorát.

Senki sem indult a keresésére.

* * *

A beavató ünnepség előtti éjszakán Anwen éhesen kóválygott a folyosón. A mostohaanyja elfelejtette kulcsra zárni az ajtaját, neki pedig marta az éhség a gyomrát, hát úgy döntött, talán tud annyira csöndben osonni, hogy ne bukjon le, míg leér a konyhába, és kiudvarol egy almát valamelyik cselédlénytől.