Anwen

14. fejezet

A murmáncok igazán különleges állatok. Ezt már a híres-neves – vagy hírhedt-nevetséges? - Göthe Salamander előtt sem vonta kétségbe egyetlen valamirevaló varázslénykutató sem. Ugyan a laikusok nem látták őket egyébnek, mint szokatlanul nagyra nőtt házimacskáknak, ám ezek a közepes kutya méretűvé növekedett, csodálatos lények mind viselkedésükkel, mind bundájuk változatos mintázatával is óhatatlanul felhívták magukra a figyelmet.

Egyébként nem sokban különböztek mezei rokonaiktól mégsem. Egy murmánc ideje java részét ugyanúgy alvással, vadászattal, vagy a környezete kritikus megfigyelésével töltötte, akárcsak közismertebb társai. Evési szokásai is átlagosnak mondhatók, noha Tywyll és Talullah az iskolai évek során is inkább a házimanók kosztját részesítették előnyben, szemben azzal, amit a vadőr vagy a gondnok biztosított számukra. A ragadozókra jellemzően önálló, méltóságteljes állatok ők, melyek a látszat ellenére sem engedik sosem teljesen betörni magukat, szabadságvágyuk a lényük legmélyéről fakad, minden egyéb ez alá az egy ösztön alá rendelődik bennük.

A murmánc hűséges, ám a hűsége ritkán osztódik többfelé létezése során. A muglik úgy mondanák: egygazdás állat. A varázsvilágban, ahol az emberek mellett oly sok egyéb mágikus erővel rendelkező, értelmes lény színesítette a társadalmat, ezt a kötődést nagyobb becsben tartották, jóval nagyobb tisztelettel adóztak neki, hiszen egy gazdáját vesztett, ám értékében sértetlen murmáncra hiába vetették rá magukat tucatnyian, az állat az esetek túlnyomó többségében sosem nem nyílt meg újra senkinek, nem szolgált, védett, szeretett más boszorkány vagy varázslót. Márpedig egy murmánc – sok más varázslénnyel egyetemben – sok esetben rendkívül hasznos társnak bizonyult. Mindamellett, hogy emberismerete messze túlszárnyalta egy ravaszabb mugliét, a középkori időkre visszanyúló, valamint a modern kori megfigyelések alapján veszélyhelyzetben ez az állat csodálatos mutatványokra volt képes, hogy megvédje azt, akihez az életét kötötte.

Egyébként viszont nem volt több, mint egy átlagos bajkeverő.

Tywyll – kinek neve walesi nyelven annyit tesz: sötét – fajtájának egyik legszebb példánya volt. Széles orrú, komor pofája mélyén vesébe látó szempár ült, melyet le sem vett a fiúról, aki úgy állt meg szeretett kisgazdája fölött, mint egy egyszemélyes ítélőszék. Átérezte a Siriusban tomboló zavart és haragot, érezte minden ízében a hullámokban rátörő érzelmek érthetetlen kavalkádját.

Macskaként ezek a hangulatok értelmezhetetlenek voltak számára. A zavar, melyet a fiú az ő imádott Anwenje iránt érzett, túl hirtelen volt, csak felcsapott, s már terelődött is más mederbe, elfojtódott, mielőtt képek formájában értelmet nyerhetett volna, ám az a váratlanul felcsapó harag, amit a testvérek idősebbje a kisebb láttán érzett, már jóval ismerősebb volt; az otthonra emlékeztette Tywyllt, ahol nem létezett más biztonságos hely, csak a paplan sötétje, ha ilyesféle indulattal, és a kislányból áradó félelemmel telt meg a levegő.

De ez sem tartott soká. Nem tovább, mint egy pillanat, mely alatt az idősebb felmérte a kisebb helyzetét – azt, hogy békésen ücsörög az ő gazdája lábainál.

Aztán a fiú elment. Elviharzott. Az érzéslöketek pedig megváltoztak. Szomorúság hullámzott Anwen felől, de a kisebb, a gyengéd kézzel simogató fiú is hasonló érzelmeket pulzált magából.

Úgyhogy Tywyll úgy döntött, hagyja magát szeretni a harmadik fél, a fura szagú, ingerlően érdekes kisugárzású, szendvicseket osztogató lány által.

Elvégre ő legalább részben hasonlított is rá.

* * *

Freya örült, mikor az expressz hosszú órákon át tartó egyhangú zötykölődést követően végre bekanyarodott egy aranyos falucska zsebkendőnyi pályaudvarának egyetlen peronjára. Eleinte úgy hitte, csupán pár percre álltak meg, ám amint a vonat egy utolsót döccent, a zsúfolásig telt kupék ajtajai egyszerre vágódtak ki, hogy szabad utat adjanak az izgatottan csivitelő, egymást toszogató diákseregnek.