Love in Liverpool F.C.

Egy nap Zaidával

- Most meg mi van? – kérdezett rá Villa, miután Nando nagyjából két percig egy szót sem szólt. – Azt hittem, örülni fogsz, ha a Liverpoolba jövök...
- Nem erről van szó – hebegte izgatottan. - Csak... csatár leszel, ugye?
- Nos, úgy néz ki. Rafa csatárposztra ajánlott szerződést nekem.

És Fernando számára itt volt a bökkenő. Lucas, Babel, Ngog, Németh, Riera, Kuyt, Fabio és Ő. Már így is sok csatár volt a felnőtteknél, noha ebből csak három volt fent szinte minden meccsen. De ez sok. És ehhez csatlakozik még David Villa... Valaki tehát kikerül a háromból, hiszen David Villa nem az a személy, akit hanyagolni lehetne a kezdő csapatból.

- Éppen erről van szó – sóhajtotta.
- De mi a baj?
- Valakit ki kell túrni. Így is sok a csatár. Sőt... valakiket. – Villa jóízűen felnevetett. – Mi van? Mi olyan vicces?
- Ugyan már, te attól félsz, hogy elhanyagol majd a Liverpool? Vagy Fabiót? Ti vagytok a legjobbak, ne gondold már!
- Még ha csak ez lenne... de akárkit is túrnak ki, az szar ügy. Mert mindenki a barátom a csapatban, és az milyen lenne már, ha egy barátom egy másik barátom miatt kerülne a cserecsapatba, vagy még oda sem?

Hülye vagy, Fernando Torres – gondolta magában Villa. Lesz, ami lesz. A Liverpool előnyös lenne a számára, így, ha kell, akkor el fogja fogadni a felajánlást. Különben is... itt azonnal barátokra lel majd. A teljesítményről nem is beszélve.

- Majd meglátjuk, hogy... - kezdte volna Villa, de megcsörrent Fernando mobiltelefonja, aki azonnal a zsebében kezdett keresgélni a készülék után. A képernyőre pillantott, ahol Kuyt képe, és neve vibrált.

- Szia, Dirk – szólt bele, miután felvette.
- Szia, Fer! Azt hiszem, megérdemled, hogy neked mondjam el először.
- De mit? – értetlenkedett a férfi.
- Januárban elmegyek – mondta ki könnyedén.

Fernando szinte elfelejtett levegőt venni. Túl sok volt már neki ez a kavarás. Mi az, hogy Kuyt pont akkor készül elmenni, akkor Villa jönni akar? Ennek a hátterében érzett valamit, ami nyugtalanította.

- De miért? – kérdezett rá a benne bujkáló kérdéssel.
- Úgy érzem, hogy vége. Sokan vagyunk, Fer, sokan, két, maximum három posztra. És... én vagyok itt legrégebben, nekem kell elmennem. Sokat köszönhetek a Liverpoolnak, de úgy érzem, hogy kezdek kiöregedni. És nem szeretném kihagyni a felkínálkozó lehetőséget. A Juve AKAR engem. És én pedig AKAROK oda menni. Úgy érzem, méltó befejezése lenne a pályafutásomnak, ha ott fejezhetném be.
- És mi lesz Angliával? Mi lesz az álmaiddal, hogy kupát nyerünk, hogy BL-t nyerünk, együtt?
- Még élnek, de mint mondtam, sokan vagyunk pár posztra. És nem lehet, hogy a fiatal, feltörekvő, erőben gazdag fiúk hagyják el a csapatot. Már bejelentettem Beniteznek, hogy szeretném elfogadni a szerződést, és azt mondta, ha biztosan így akarok tenni, akkor ő nem tart vissza.
- De mi lesz velünk nélküled?
- Túlélitek. Rajtam kívül még van rengeteg szuper csatár és góllövő. Köztük te is. Több edzésre már nem fogok bemenni a sérülésem miatt... Holnapután pedig Olaszországba utazom a családdal, hogy házat keressünk.
- Hülye vagy, hogy elhagysz minket, de ha így akarod, akkor ki vagyok én, hogy visszatartsalak? Ez van. Mi mindig melletted állunk, és ne feledd, hogy barátok leszünk. Mindörökké.
- Köszönöm, hogy mellettem állsz. Örülök, hogy ismerhetlek. Szia, Fer!
- Szia... Dirk... - köszönt el, majd kinyomta a mobilt, és visszasüllyesztette a zsebébe.

Elkeseredetten nézett Villára. Valahogy most minden összejött neki egy rakásra. Dirk elmegy, David villámszerűen érkezik, hiszen már a szerződést tárgyalni érkezett... már csak az kellene, hogy kettőjükkel történjen valami. Olival, vagy vele. Bele, sem mert gondolni, hogy mik történhetnek még.

- Mi történt? – kérdezte leendő csapattársa.
- Kuyt elmegy. Valószínűleg a Juve visszautasíthatatlan ajánlatát fogadja el. Mindez azért, mert túl sokan vagyunk. Látod, én megmondtam! Valaki el fog menni! – csattant fel. – Valaki, aki a barátom!
- Komolyan mondom, nem ismerek rád, Nando. Teljesen megváltoztál. De tényleg. Miért zavar, ha Kuyt el akar menni a csapatból? Hiszen megérdemel más lehetőségeket is, nem csak a Liverpoolt. Kérlek... nem, inkább könyörgök, ne veszekedjünk! Az senkinek sem tenne jót. És miért kellene elhanyagolnunk egy hosszú ideje tartó barátságot?
- Igazad van, csak egy kicsit... nem is tudom, idegesebb vagyok, mióta Oli terhes. Nagyon aggódom, hogy történik valami, és félek. De még várnunk kell egy kicsit, hogy megnyugodjak. Olyan 5 hónapot.
- De jó, pont márciusi lesz a baba, mint Patrícia – mosolyodott el.
- Na, igen. Alig várom már...
- És tudjátok már a nemét?
- Hááát... én igen, de Oli nem. Azt mondta, hogy nem akarjuk megtudni, de én nem bírtam, úgyhogy felkerestem az ultrahangos dokit, és megkérdeztem. Kislány lesz – nevetett fel önfeledten, hiszen erre vágyott. – De erről hallgass, még Pat sem tudhatja, mert ha Oli fülébe jut, hogy én már tudom, akkor szerintem egy pár napig a kertben alszom – nevettek. Megölelték egymást, majd David elindult...

***

Eközben a park és a játszótér a kis Zaida és az önfeledten játszó Olalla nevetésétől volt hangos. Az emberek el-elrévedeztek azon, hogy mennyire helyesek együtt, mint anya és lánya. Pedig Olinak erre egy picit még várnia kell... de már nem sokat.

Egy fotós sétált az utcán, majd amint meglátta a nőt, megbújt egy fa mögött, és jókedvűen lőtt el egy-egy képet. De Olalla nem vette őt észre, sem pedig más.

- Mit szeretnél még csinálni, hercegnő? – kérdezte, miután csupa homok másztak ki a játszótér homokozójából.
- Hazamenni Nando bácsihoz, és valami nagyon, nagyon, nagyooooon finomat enni – húzta el játékosan az utolsó szót.
- Jó, akkor megyünk szépen haza, picúr.
- Nem vagyok picúr – jelentette ki. – Én már igenis nagy kislány vagyok.
- Rendben, de a hercegnő azért még megfelel?
- Meg bizony, Oli néni. Az tökéletesen.

Azzal elindultak a pár utcával arrébb álló Torres-ház felé. Időközben David már elment a csarnokba, ahol Benitezzel találkozik, így Nando egyedül volt, az udvaron edzett egy focilabdával.

- Hercegnő! – guggolt le, mikor meglátta Zaidát és Olallát, amint éppen belépnek a hatalmas kertkapun. Felkapta, és körbeforgatta a füvön.

Olalla le sem tudta venni róluk a szemét. Nando olyan tökéletesen és félve vigyázott a lányra, mintha csak egy porcelánbaba lenne, amely bármelyik pillanatban képes lenne eltörni. Mindig is feltétel nélkül hitt abban, hogy az ő vőlegénye lesz az egyik legeslegjobb apa a világon, de most már biztosra mondta. Soha, senkit nem látott még úgy bánni gyerekkel, mint azt Nando tette Zaidával.

Észre sem vették, hogy a nap már lemenőben volt, vöröses fénnyel festve be az ég alját. Olalla pakolászott egy picit a konyhában, majd ő is elindult az emeletre Nando és Zaida után. Csodás, szívmelengető látvány fogadta. A férfi az ágyon feküdt, csukott szemmel, az apró lány, Zaida pedig a hasán aludt...