❝osamu, kedd van.❞
-@N-NIKOLAISTIGHS ; date: 2021 / 02 / 20
―𝗼𝗻𝗲𝘀𝗵𝗼𝘁𝘀 & 𝗽𝗿𝗲𝗳𝗲𝗿𝗲𝗻𝗰𝗲𝘀
··――――――――··↴
novellák és jelenetek mindany-
nyiunk kedvenceivel, pont úgy,
ahogy ti kéritek.
𝗺𝘂𝗹𝘁𝗶𝗳𝗮𝗻𝗱𝗼𝗺 ; so many character in here
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
A teának is teljesen más íze van, amikor utoljára issza az ember. Az ég sötétebb, a szél szinte marja az ember bőrét. Hiába hallom az embereket a nyitott ablakon át, még ígyis túl távolinak tűnik minden hang, mintha már a pokolból hallhatnám őket. Bárcsak.
Téged mindig is gyűlöltelek. Megjelentél, reményt adtál, majd eltűntél, mintha sosem léteztem volna. Minden porcikám gyűlöl tégeGyűlöl, mikor láthatlak és gyűlöl, mikor egyedül hagysz újra és újra, mintha sosem számítottam volna. Gyűlölöm, hogy nem tudok meghalni nélküled, mégis, ha mellettem vagy, csak élni akarok, csak hogy láthassalak még egyszer. Utoljára.
Kegyetlen ez a kettősség, nem igaz? És kegyetlen minden létező és tagadható isten, amiért ilyen tökéletesre teremtett téged.
Gyerünk már, gyerünk már, gyerünk már...
Remeg a kezem, a csésze a padlóra hull, a szilánkjai csillognak, a teát beszívja a parketta. Nem tudom megtenni, a fegyver magányosan csillog előttem.
Meg akarom tenni. Sosem vágytam másra, csakhogy megtegyem ezt. De aztán jöttél te, az egyetlen ember, aki a földön tudja tartani a lelkem. Mióta ismerlek, egész másra vágyok minden sejtemben. Tőlem miért nem kérdezted meg soha? Boldoggá tehettél volna ezzel, megnyugodhatott volna a lelkem, de talán már sosem leszek képes leállítani érzelmeim hajójának sorsszerű süllyedését. Csak veled akarok meghalni és csak veled akarok élni. De megtudnám tenni bármelyiket is?
Az elmémet eltompítja a fájdalom. A sötét parkettán a vérem összekeveredik a kifolyt teával, pont mint a yin és a yang. Pont mint te és én.
Sosem voltam képes elég mélyre vágni, sosem voltam képes elég magasról ugrani, sosem voltam képes elég mélyre merülni és sosem voltam képes eléggé kibiztosítani a fegyvert sem. Mennyivel egyszerűbb lenne, ha átölelnél közben, ha együtt tehetnénk meg, de félek, hogy még a pokolban is vannak jobbak, mint én.
Lehettünk volna Rose és Jack, de te sosem süllyednél el a kedvemért. Lehettünk volna Rómeó és Júlia, de te sosem követnél a pokolig. Lehettünk volna, de a francba is hogy én mennyire utálom DiCapriot!
Az alkony utolsó sugarai körül fonják a kezeim, el akarom hinni, hogy ez a melegség belőled jön, de nem tehetem.
Végre sikerült. A fegyvert kibiztosítottam, végre megtehetem, amire mindig is vágytam, de akkor miért nem megy? Újra kiesik a kezemből, de ez már nem az én hibám.
Itt vagy. De vajon tényleg itt vagy csak az elmém játszik borzalmas játékot velem újra? Érzem az illatod, érzem a bőröd a csuklómon, de ez nem lehetsz te.
- Miért? - kimondtad. Akkor tényleg itt vagy, de nem értelek. A hangod kígyóként kúszik az elmémbe, elbódít. Ne várd, hogy válaszoljak. - Miért?
Csönd.
Ez jellemzi leginkább azt a sok mindent, amit sosem mondtunk ki. Se én, de talán még te se.
- Miért? - ezúttal én kérdezlek, de vajon válaszra méltatsz? Nem értelek, és talán sosem lennék képes megérteni téged. Ez az érzés megöl, lassan, belülről. Miért ne előzhetném meg?
- Szeretlek.
- Ne hazudj csak azért, mert bűnösnek érzed magad.
Sosem fogok megbocsátani neked. Mindig akkor bukkansz fel, amikor már elengedtelek. Mindig mindent összekuszálsz. Mindig eléred, hogy még egy kicsit életben akarjak maradni. De én csak melletted akarom érezni az életet, ez az amit talán sosem fogsz megérteni.
A karjaid a derekamon lassan elérik, hogy higgyek neked, de nem tehetem, mert újra összetörnél. Úgy sajnálom.
- Miért? - hallom a hangod és érzem a tested. Csak arra vágytam mindig, hogy itt legyél, de nem voltál. Miért akkor jössz, amikor már elengedtelek?
- Sok mindenért - a hangomat nem tudom elfojtani, érzem hogy remeg, de egyetlen könnycsepp sem akar kitörni. Csak az üres tekintem maradt, semmi más. - Te igazán megérthetnél.
Most miért nem szólalsz meg? Rám vársz? Azt akarod, hogy megint én mondjak valamit? Te vagy a legérthetetlenebb könyv, amit valaha olvastam.
- Engem sosem kérdeztél - elmondom. Ha ennyire hallani akarod, akkor kimondom. Kimondok épp annyit, amennyit tudnod kell, de az igazi fájdalmat meghagyom magamnak, had építse a lelkemet a magányban. - Én mindig is veled akartam ugrani.
- Sosem akartam, hogy meghalj.
Hát ezért tetted volna? Mindennél jobban gyűlöllek, de képtelen vagyok nem viszont szeretni téged.
- Maradj életben velem.
Meg akarom tenni. Érted bármit megtennénk, de belül egyikünk sem erre vágyik. Számunkra a halál sokkal közelebb lélegzik, mint az élet. Kétségeim vannak. Tudnál szeretni? Úgy, ahogy még soha senkit? És én életben tudnék maradni csak érted? Mi életeben tudnánk maradni csak egymásért?
- De képesek lennénk rá? Képesek lennénk túl élni önmagunk?
Nem mondasz semmit. Talán nem is kell. Már én is értem. Mindegy, hogy a Földön vagy a Pokolban, de talán egyszer, utoljára lehetnénk mi Rómeó és Júlia, még akkor is, ha utáljuk DiCapriot.
