Miután

Második Fejezet

Bárcsak elmondhatnám, hogy útközben megnyugtattak a szülőföldem ismerős tájai, vagy egyre erősödött bennem a kalandvágy, ahogy közeledtünk a washingtoni egyetemhez. De be kell vallanom, hogy egész idő alatt a megszállott tervezgetés lazában égtem, és szinte semmi másra nem tudtam figyelni. Nem is emlékszem, Noah miről beszélt, de az biztos, hogy igyekezett megnyugtatni, és helyettem is izgult.
  - Itt is vagyunk! - tör fel az elragadtatott kiáltás anyámból, amikor egy nagy kőkapun át behajtunk a campuszra. A valóságban is ugyanolyan impozáns, mint a prospektusokban meg az internetes oldalon, és azonnal lenyűgöz az elegáns kőépületek látványa. Több száz embert pillanatok meg a hatalmas területen. Szülők és gyerekek búcsúzkodva ölelegetik egymást, büszke elsőévesek vonulnak, az egyetem egyenruhájában feszítve. Néhányan láthatóan eltévedtek, és zavarodottan keresik az úti céljukat. A campus mérete első látásra ijesztőnek tűnik, de remélhetőleg néhány hét után már otthon érzem magam itt.
  Anyám ragaszkodik ahhoz, hogy Noah-val együtt elkísérjenek az elsőévesek tájékoztatójára. Sikerül mosolyogva végigülnie a három órát, míg Noah ugyanolyan figyelmesen hallgatja az információkat, mint én.
  - Szeretném látni a kollégiumi szobádat, mielőtt elmegyünk. Tudnom kell, hogy elég színvonalas-e - közli az anyám a tájékoztató után. Kritikus szemmel méregeti a régi épületet, nem leplezve a rosszallását. Valahogy mindenben sikerül megtalálnia a legrosszabbat. Noah csak mosolyog, megpróbálja enyhíteni a feszültséget, és végül az anyám is felvidul.
  - El sem tudom hinni, hogy egyetemista lettél! Az egyetlen lányomat felvették az egyetemre, és most egyedül lakik egy kollégiumban. Egyszerűen nem tudom elhinni - siránkozik a szemét törölgetve, de vigyázva, nehogy elkenje a sminkjét. Noah a táskákat cipelve követ minket, miközben a folyosókon bolyongunk, és a szobámat keressük.
  - A B22 az, és ez a C épület - közlöm velük. Szerencsére észreveszek egy hatalmas B betűt az egyik falon. - Arra! - szólok nekik, amikor az anyám az ellenkező irányba akár fordulni. Örülök, hogy csak kevés ruhát, egy takarót, meg néhány kedvenc könyvemet hoztam magammal, így Noah-nak nem kell sokat cipelnie, nekem meg nem kell annyit pakolásznom majd.
  - B22... - sóhajt fel az anyám. Túl magas sarkú cipőt húzott ehhez a sétához. A hosszú folyosó végén bedugom a kulcsot a zárba, és amikor az öreg faajtó nyikorogva kinyílik, az anyám hangosan felkiált. A szoba kicsi, és csak két ágy meg két szekrény van benne. Hamar rájövök, mi okozta anyám megdöbbenését: a helyiség fele valósággal ki van tapétázva olyan együttesek posztereivel, akiket nem is ismerek. Az arcuk csupa piercing, a testük szét van tetoválva. A poszterek alatt egy lány hever az ágyon. A haja élénkvörös, a szemét vastagon kihúzta fekete ceruzával, a karját színes tetoválások díszítik.
  - Szia - üdvözöl, és elmosolyodik. Nem tudom, miért, de valahogy érdekesnek találom a mosolyát. - Steph vagyok. - A lány felkönyököl, mire a melle a fűzős topjához feszül, én pedig belerúgok Noah lábába, mert látom, hogy a szeme kigúvad a látványtól.
  - Szia... Tessa vagyok - szólalok meg végül, de többet nem tudok mondani. Teljesen megfeledkeztem a jó modoromról.
  - Szia, Tessa. Örülök a találkozásnak. Isten hozott a washingtoni egyetemen, ahol a szobák kicsik, de a bulik hatalmasak. - A bordó hajú lány még ragyogóbb lesz, és a fejét hátravetve elneveti magát, amikor látja az elszörnyedt arcunkat. Az anyámnak leesik az álla, szinte a padlót súrolja, Noah pedig zavartan toporog. Steph felál, odalép hozzám, és vékony karjával átölel. Egy pillanatra megdöbbenek a kedves gesztustól, aztán viszonzom az ölelés. Noah nagy robajjal ledobja a táskákat, én pedig abban reménykedem, hogy ez az egész csak egy tréfa.
  - Gyere be! - kiáltja el magát a szobatársam. Az ajtó kinyílik, és két fiú sétál be rajta, mielőtt Steph befejezte volna az üdvözlést.
  Fiúk egy lánykollégiumban, méghozzá az első napon? Talán mégis rossz döntés volt a washingtoni egyetem. Vagy ellenőrizhettem volna, hogy ki lesz a leendő szobatársam? Anyám arcán látom, hogy ő is hasonló gondolatokat forgat a fejében. Úgy fest szegény, mint aki bármelyik pillanatban elájulhat.
  - Szia! Te vagy Steph szobatársa? - kérdezi az egyik fiú. Szőke haját egyenesen felfésülte, és barna csíkokat festett bele. A karja csupa tetkó, és akkora fülbevalókat visel, mint egy ötcentes.
  - Ööö... Igen - nyögöm ki nagy nehezen. - A nevem Tessa.
  - Én Nate vagyok. Ne legyél ideges. - A fiú kinyújtja a karját, és megérinti a vállamat. - Jól fogod érezni magad itt.    - Az arca kedves és barátságos, a vad külseje ellenére.
  - Kész vagyok, fiúk - jelenti be Steph, és felkap egy nehéz fekete táskát az ágyáról. Tekintetem a másik magas, barna hajú fiúra siklik, aki a falnak támaszkodva álldogál. Sűrű, hullámos fürtjeit hátrafésülte a homlokából, és a szemöldöke meg a szája tele van piercinggel. A fekete pólója után a karjára siklik a pillantásom, ami természetesen neki is szét van tetoválva. Ki sem látszik alóla a bőre. Féltűnik, hogy Stephel és Nate-tel ellentétben ő a feketét, a szürkét és a fehéret kedveli. Tisztában vagyok azzal, hogy udvariatlanság így megbámulni valakit, mégsem tudok másfelé nézni.
  Arra számítok, hogy ő is bemutatkozik, de nem szólal meg, csak bosszúsan elhúzza a száját, majd előveszi a mobilját a szűk fekete farmerja zsebéből. Egyáltalán nem olyan barátságos, mint Steph vagy Nate. Viszont sokkal jobban néz ki, és egyszerűen nem tudom levenni a tekintetem az arcáról. Aztán érzem, hogy Noah figyel, ezért másfelé nézek, és úgy teszek, mintha csak a megdöbbenéstől meredtem volna rá olyan sokáig.
  De hát ez az igazság, nem?
  - Viszlát, Tessa! - köszön el Nate, amikor mindhárman elhagyják a szobát. Kiengedem a levegőt, amit eddig visszatartottam. Azt hiszem, bátran kijelenthetem, hogy még sosem éreztem magam ilyen kínosan, mint az elmúlt néhány percben.
  - Új szobát kell keresned! - süvölt fel az anyám, mihelyt becsukódik az ajtó.
  - Nem lehet. - Nagyot sóhajtok, és igyekszem leplezni az idegességemet. - Nem lesz semmi baj, anya - próbálom megnyugtatni, pedig fogalmam sincs, hogy mi lesz. De egy biztos: nem akarom, hogy egy basáskodó anya jelenetet rendezzen az első napomon. - Nem hiszem, hogy Steph túl sok időt tölt majd a szobában - győzködöm anyát, vagy inkább magamat.
  - Egy másodpercet sem fogsz a közelében tölteni. Azonnal cserélsz valakivel. - Anyám kifinomult külsejéhez nem illik az arcáról sugárzó harag. Hosszú szőke haja oldalra van fésülve, és minden tincse tökéletesen áll. - Nem lakhatsz egy olyan nőszeméllyel, aki ilyen férfiakat enged be a szobába. Ilyen... punkokat.
  Először anya szürke szemébe nézek, aztán kétségbeesett pillantást vetek Noah-ra.
  - Anya, kérlek... Először várjuk meg, hogyan alakul a helyzet. Kérlek... - El sem tudom képzelni, mekkora felfordulást okoznék, ha az utolsó pillanatban egy másik szobatársat követelnék. És milyen megalázó lenne!
  Az anyám még egyszer körülnéz a szobában, szemügyre veszi a Steph térfelén éktelenkedő posztereket, és a sötét színek láttán roszallóan megcsóválja a fejét.
  - Rendben - biccent végül, engem is meglepve. - De beszélnünk kell, mielőtt itt hagyunk.