Miután

Harmadik Fejezet

Noah-val egy órán át hallgatjuk anya kirohanását a bulik meg az egyetemista fiúk ellen. Közben sok olyan szót használ, amit kínos az ő szájából hallanunk. Mindketten fellélegzünk, amikor végre távozni készül. A szokásos módon búcsúzik el tőlem: egy gyors ölelés, egy gyors puszi. Aztán közli Noah-val, hogy a kocsiban várja, majd kisiet a szobából.
- Hiányozni fogsz, hogy nem leszel velem mindennap - szólal meg Noah lágy hangon, és a karjába von. Beszívom a kölnije illatát, és eszembe jut, hogy kétszer egymás után ezt kapta tőlem karácsonyra. Felsóhajtok. A szaga már nem olyan mellbevágó, mint reggel, és rádöbbenek, hogy hiányozni fog ez az ismerős illat, meg a biztonság, hiába panaszkodtam sokszor miatta.
- Nekem is hiányozni fogsz, de mindennap beszélhetünk - ígérem neki, miközben átölelem, és az arcomat a vállához szorítom. - Bárcsak már idén itt lennél! - Noah csak néhány centiméterrel magasabb nálam, de nekem tetszik, hogy nem magasodik fölém. Gyerekkoromban anyám mindig azzal tréfált, hogy valahányszor egy férfi hazudik, nő egy centimétert. Az apám magas volt, úgyhogy nem vitázhatok vele.
Noah-val lassan összeér a szánk... de ekkor felharsan egy autóduda a parkolóban.
Noah felnevet, és elhúzódik tőlem.
- Az anyád. Nagyon erőszakos. - Noah arcon csókol, és az ajtóhoz siet. - Hívj fel ma este! - kiáltja vissza, majd eltűnik.
Miután egyedül maradok, először a sietős távozásán gondolkodom egy kicsit, aztán nekilátok a kipakolásnak. Nemsokára a ruhám felét már gondosan belehajtogattam a fiókokba, a többit pedig a szekrénybe akasztottam. Enyhe megdöbbenéssel nézem a szomszéd szekrényben sorakozó holmikat. Csupa bőr meg állatminta... Mégsem tudok ellenállni a kíváncsiságnak, és óvatosan megtapogatok egy ruhát, ami valami fémből készült, és egy másikat, ami olyan vékony, mintha nem is lenne.
Erőt vesz rajtam a kimerültség, és lefekszem az ágyra. Máris szokatlan magányosságot érzek, és még a szobatársam jelenlétének is örülnék, akármilyen kellemetlenül éreztem magam a barátai társaságában. Sejtem, hogy sokáig távol marad, vagy ami még rosszabb: túl gyakran hívja át a haverjait. Miért nem kaptam egy olyan szobatársat, aki szeret olvasni és tanulni? Lehet, hogy így jobban járok, mert egyedül birtokolhatom a kis szobát, mégsem tudok örülni a helyzetnek. Idáig nem úgy alakult az egyetemi életem, ahogy vártam, és egyáltalán nem erről álmodtam.
Aztán emlékeztetem magam, hogy még csak néhány óra telt el. Holnap minden jobb lesz. Jobbnak kell lennie.
Előveszem a határidőnaplómat meg a könyveimet. Beírom a naptárba az összes órámat, és az irodalmi kör találkozóit, mert úgy tervezem, hogy belépek. Még nem döntöttem el biztosan, de majd elolvasom a diákok által írt véleményeket, és személyesen is ellenőrzöm a társaságot. Szeretnék olyan hasonló gondolkodású embereket találni, akikkel szót válthatok. Nem szándékozom sok barátot szerezni, elég annyi, hogy időnként elmenjünk együtt enni valamit. Holnap egy kis kirándulást teszek a campuson, és beszerzek néhány holmit a szobámba. Nem fogom úgy telepakolni a térfelemet, mint Steph, de szeretnék néhány saját tárgyat, hogy otthon érezzem magam az idegen környezetben. Persze kicsit nehéz lesz, mert nincs kocsim. Minél előbb szereznem kell egyet. Elég pénzt kaptam ajándékba, amikor leérettségiztem, és a nyári könyvesbolti fizetésemet is félretettem. De nem vagyok biztos abban, hogy most vállalni akarom a kocsival és a vezetéssel járó stresszt. Mivel a campuson élek, jogosult vagyok az ingyenes tömegközlekedésre, és már tanulmányoztam a buszjáratokat. A fejemben mindenféle gondolatok kavarogtak, órarendről, tantárgyakról, vörös hajú lányokról és tetovált testű, barátságtalan férfiakról, amikor a határidőnaplóval a kezemben elaludtam.
Másnap reggel Steph nincs az ágyában. Szeretném megismerni, de nehéz lesz, ha ilyen ritkán tartózkodik a szobában. Talán az egyik tegnapi fiú a barátja? Jobban járna, ha a szőke lenne az, gondolom gúnyosan.
Felkapom a neszesszeremet, és a fürdőszoba keresésére indulok. Már most tudom, hogy az egyik dolog, amit nem szeretek majd a kollégiumi életben, az a közös zuhanyzó. Milyen jó lenne, ha minden szobához tartozna egy külön fürdőszoba! Így kicsit kellemetlen a helyzet, de legalább a zuhanyzók nem koedukáltak.
Illetve... Csak én gondolom így? Amikor az ajtóhoz érek, a táblán két ábrát látok, egy férfi és egy női alakot. Te jóságos ég! Hogyan engedhetnek meg ilyesmit? Ez elkerülte a figyelmemet, amikor az egyetem prospektusait meg a weboldalát nézegettem.
Észreveszek egy szabad zuhanyfülkét, gyorsan megkerülöm a félmeztelen lányokat és fiúkat, gondosan behúzom magam mögött a függönyt, levetkőzöm, aztán kinyújtom a karomat, és vakon tapogatózva felakasztom a ruháimat a fogasra. Időbe telik, mire a víz felmelegszik, és közben egyfolytában attól rettegek, hogy valaki félrerántja a vékony függönyt, ami elválasztja a csupasz testemet a többiektől, akik odakint időznek. Úgy tűnik, rajtam kívül senkit sem zavar, hogy a két nem tagjai félmeztelenül mászkálnak egymás előtt. A kollégiumi élet eddig elég furcsa nekem, és ez még csak a második nap.
A zuhanyfülke nagyon kicsi, és a fogas sem túl nagy, ahová a ruháimat akaszthatom zuhanyozás közben. A karomat is alig tudom kinyújtani a vízsugár alatt. Elkalandoznak a gondolataim, és eszembe jut Noah meg az otthonom. Nem figyelek oda, amikor megfordulok, a könyökömet beverem a fogasba, és a ruháim a vizes padlóra esnek. A zuhany persze azonnal eláztatja őket.
- Ez nem lehet igaz! - Halkan szitkozódva elzárom a csapot, és magam köré tekerek egy törülközőt. Felkapom az átkozott, nehéz ruhákat, és végigszaladok a folyosón, remélve, hogy nem találkozom senkivel. A szobámhoz érve bedugom a kulcsot a zárba, és hatalmas a megkönnyebbülésem, amikor az ajtó becsukódik mögöttem.
Ám ekkor megfordulok, és észreveszem a barátságtalan, tetovált, barna hajú srácot, aki Steph ágyán heverészik.