Tiszta lappal

Eighth

A pillanatban, ahogy becsukom magam mögött a bejárati ajtót, a villany felkapcsolódik a nappaliban és apa dramatikus arckifejezéssel fordul hátra a bőrfotelben a két kezét az ujjbegyeinél összeillesztve csak a hatás kedvéért.

-Megtudhatnám, hogy mégis hol jártál kisasszony? Ráadásul egy fiúval császkálsz az éjszaka közepén? - kérdezi túljátszva a szigorú szülő szerepét, de látszik rajta, hogy valóban aggódott értem.

Az utóbbi években, legfőbb a kicsapongó korszakomban, kialakult nálunk egy rendszer: ő nem szabta meg, hogy meddig maradhatok el esténként, viszont óránként értesítenem kellett arról, hogy hol vagyok, és előre megbeszéltük, hogy mikorra várjon majd haza, és ezt mindig is betartottam. Ezért teljesen megértem, hogy most aggódott értem, hogy semmi értesítés nélkül eltűntem az egész délutánra.

-Csak sétáltam - vonok vállat.

-A szomszéd fiúval - bólogat úgy, mint aki mindent teljesen ért.

-Már nem azért, de legalább nem egyedül voltam a sötét utcán - próbálok mentegetőzni, ő pedig elismerően bólint. - És amúgy meg ne tégy úgy mintha nem lested volna tűkön ülve az a konyhaablakból, hogy mit csinálunk, csak hogy utána a fotelhez rohanj és drámaian felkapcsold a villanyt.

-Nem tudom miről beszélsz - köszörüli meg a torkát zavartan. - De most nem ez a lényeg! Soha többet nem csinálhatsz ilyet, érted? Nagyon megijesztettél min... engem. Nagyon megijesztettél engem - motyogja a végét magának.

Lesütöm a szememet a nyelvbotlásán. Már sok ideje, hogy legutóbb Laurennel együtt utalt magára, amikor valamilyen nevelési dologról volt szó velem kapcsolatban, és jelen helyzetben nem is túl meglepő, hogy visszatért ez a szokása. Régen mindig könnybe lábadt a szemem, egy-egy ilyen alkalommal, most viszont egy kis hitetlenség és remény ölelkezik a szívem mélyén. Lehet, hogy Lauren tényleg aggódott értem, mikor nem értem haza? Talán szeretett volna látni, miután az öltözőben gyakorlatilag elmenekültem előle?

-Nem történt semmi baj, mint ahogy te is láthatod- vonok vállat végig mutatva magamon szemléltetve, hogy minden rendben van velem.

-Már hogy is nincs semmi baj! Egy fiúval voltál, ez éppen elég nagy baj- mondja bosszúsan, amin felnevetek.

-Miért talán jobb lett volna, ha egyedül vagyok? - kérdem és leülök vele szemben a kanapéra.

-Isten ments! - rázza meg a fejét. - Most hogy mondod ez egy egész jó ötlet- mondja elgondolkozva, én pedig összezavarodva nézek rá.

-Mit is mondtam pontosan?

-Nem te. A hangokhoz beszéltem - legyint, mire horkantva felnevetek. Nem is kérdés kitől örököltem a morbid humoromat.

-Szóval, ott tartottam, hogy mivel nem sok idő kellett, hogy itt is beilleszkedj- forgatja a szemét, kétségkívül „a szomszéd fiúra" utalva. - Nem is lenne olyan rossz, ha minél több időt töltene veled. Igazából az lenne a legjobb, ha mindig melletted lenne, amikor nem a házban vagy. És még akkor is szemmel tudna tartani, mert itt lakik a szomszédban.

Megrökönyödve nézek az apukámra, aki szinte már megrögzötten tervezget magában.

-Apa! Nem értem, hogy ez mégis miért lenne jó, hacsak nem szeretnéd, hogy megbolonduljak, mert Garettből tíz perc pont elég egy napra - próbálom győzködni apát arról, hogy felejtse el amit eltervezett, ami igazából eddig mindig lehetetlennek bizonyult, és tekintve hogy még azt sem tudom, hogy pontosan miért akarná Garettet gyakorlatilag bébiszitternek fogadni mellém, ez valószínűleg most sem lesz másképp.