Tiszta lappal

Fourth

Másnap reggel apa a konyhában fogad egy felém nyújtott kávésbögrével, amiben csábítóan kavarog a fekete ital. ami ilyen korán életelikszérként szolgál számomra.

-Tegnap későn értél haza- a szemrehányás csak halk suttogásként töri meg a köztünk beállt csendet, mégis hangosnak hat. Mindketten tudjuk, hogy legszívesebben torkom szakadtából kiabálnék, csak még nem ütött be a kávé és nincs hozzá elég energiám.

-Találkoztam pár régi ismerőssel- köszörüli meg a torkát zavartan.- Nem tudtam, hogy meg akartál várni, és elszaladt az idő...

Bosszúsan fújtatok egyet és minden mérgemet próbálom egy pillantásba belesűríteni.

-És arra nem gondoltál, hogy el kellene mondanod, hogy itt nőttetek fel Laurennel?- kérdem felháborodva.- Vagy csak arra vártál, hogy magamtól rá jöjjek? Hát köszönöm, kellemes élmény volt.

-Morgen, kérlek ülj le egy kicsit-mondja apa gondterheltem.

Mivel nem akarok, még egy okot a veszekedésnek gyorsan lehuppanok az egyik székre az asztalnál, ő pedig a mellettem lévőre telepedik le.

-Értsd meg én el szerettem volna mondani, de mióta itt vagyunk sosem éreztem azt hogy jó lenne az időzítés. Tudom, hogy nem akarod beismerni, de megviselt téged az elmúlt pár év és ez most jön ki rajtad. Én csak nem szerettelek volna még ezzel is terhelni. És tudom, tudom legalább tegnap mondhattam volna valamit, de egyszerűen nem tudtam rávenni magam, miután láttam milyen reakciód volt arra a dobozra.

Megilletődve nézek apára, nem gondoltam, hogy tudta mi okozta a legutóbbi pánikrohamomat, de csak egy "a lányom vagy, szerinted nem tudom mi bajod van?" pillantást kapok tőle, amin mosolyognom kell. Lehet, hogy az elmúlt évek megviseltek, de az is biztos hogy apa nélkül, most sokkal rosszabb lenne a helyzet.

-Megbocsátasz nekem?- kérdi próbálva sebezhetőnek tűnni a tágra nyitott szemeivel.

-Igen, megbocsátok- mondom neki mosolyogva, mire ő is elmosolyodik és az ölelésébe húz.

Az ölébe mászok és a fejemet a vállára fektetem, mint mikor még kislány voltam. Így ülünk csendben egy darabig, míg apa újból tétován megszólal.

-Morgen?

-Hmm?

-Még van pár dolog, amit el kellene mondanom neked, amit jobb ha most tudsz meg, minthogy később meglepetés legyen.

Kíváncsian húzodok el tőle, de egyben félek is attól hogy mi jöhet még, ezek után. De legalább ezt a megfelelő ember fogja közölni velem.

-Hallgatlak- mondom pár másodperc múlva, mikor apa még mindig nem kezdett el beszélni megint.

-A helyzet az, hogy már tudod azt, hogy édesanyád és én ebben a városban nőttünk fel- kezdi apa én pedig bólintok.- Amivel még nem szembesültél az az, hogy nem csak mi jöttünk ide vissza- mondja, én pedig pár másodpercig emésztem az információt, amit kaptam, és mikor megértem a jelentését az egész lényemben megdermedek.

-Lauren is itt van?- kérdem félve a választól.

-Igen. Igazából az iskoládban tanít, lehet, hogy majd ott is össze fogtok futni párszor- mondja apa, én pedig nem is tudom mit csináljak.

Azt kívánom, bárcsak visszamehetnék az időben és megakadályozzam apát abban, hogy elmondja ezt nekem, és helyette csak addig könyörögnék neki, ameddig be nem adná a derekát egy újabb költözésbe.

-Én most inkább megyek... készülődnöm kell az iskolához- motyogom, és apát magam mögött hagyva visszamegyek a szobámba.

Az ígért készülődés persze elmarad; csak ülök az ágyon és kifelé meredek az ablakomon a szomszéd udvar felé, ahol pár perc után megindul az élet. Először a szülők fejét látom meg a kerítés felett, és a teátrális kézmozdulatok és mérges arckifejezésük egy kiadós veszekedésre engednek következtetni. Garett a nyitott ajtóban áll, a kis Jennyvel a karjaiban, gonddterhelten figyelve a szüleit, miközben a hüppögő húgát ringatja.