Tiszta lappal

Third

Az iskolában eltöltött első napom enyhén szólva is borzalmas volt, így mikor hazaérek szinte azonnal ledobom magamról a cipőmet és beborulok az ágyamba, ahonnan pontosan addig nem szándékozok kimászni amíg apu haza nem ér, hogy akkor legyen elég erőm kiabálni addig amíg be nem adja a derekát egy újabb költözésbe.

Mint kiderült a szüleim valamiféle hírességek errefelé, mivel mikor- nagyon régen- még gimibe jártak, ugyanabban az évben mindkét általuk vezetett csapat bajnokságot nyert, amit azóta nem sikerült überelni a város történetében. Ezzel igazából nem is lenne gond, jó tudni hogy a szüleim ilyen nagy emberek errefelé,vagy tudomisén, csak az emberek ne lennének őrültek.

Kezdjük azzal, hogy miután kiderült hogy kik a felmenőim, gyakorlatilag letámadtak az emberek, mindenfélét kérdezgettek, ami akkor kezdett furcsává válni mikor az egyik lány azt akarta tudni, hogy milyen kölnit használ az apám. Ezek után azt hiszem érthető, hogy a lánymosdóban terveztem elfogyasztani az ebédemet, viszont mikor ott is megtaláltak, és miután egy túlságosan is hosszan tartó beszélgetés közben végig hallgattam ahogy a beszélgető partnerem a szomszéd fülkében válaszol a természet hívására, komolyan fontolóra vettem hogy használatba veszem a nyakkendőt, amit ma reggel elcsentem apa szekrényéből.

A fehér plafont bámulva, próbálom kiüríteni a fejemet, és azt kívánom hogy bárcsak én is olyan lehetnék mint a plafon. Érintetlen és tiszta, repedések és más tökéletlenségek nélküli, ami esetleg az idő folyamán vagy más viszontagságok miatt keletkezne rajta. De persze legbelül pontosan tudom, hogy erről egészen nyugodtan letehetek. Ha én lennék az a plafon a festék komótosan peregne rólam, és az apró hajszálrepedésekben apró kis bogarak fészkelnének, amik akkor bújnának elő, ha a szoba tulajdonosa tudatlanul az ágyán feküdne úgy mint most én, és halálra váltan figyelné ahogy az apró fekete pontok lassacskán ellepik a mennyezetet.

Bosszúsan felmordulok és inkább feltápászkodom az ágyról, tánha így elmúlnak a komor gondolataim. Próbálok minnél kevesebb teret adni a bennem burjánzó keserűségnek, mert tudom, hogy idővel felemésztene, és azt nem engedhetem, főleg nem apa miatt. Az egyik legfontosabb nő az életében már elhagyta, és én kurva biztos hogy nem leszek a következő. És pont ezért fogok most elmenni bevásárolni, és vacsorát csinálok, hogy mikor apa hazaér egy kicsit megint úgy érezhesse, hogy teljes a családja.

A hirtelen jött lelkesedédemet kihasználva gyorsan lecserélem a még rajtam lévő iskolai egyenruhámat egy sokkal kényelmesebb öltözetre, és már fél lábbal a küszöbön állva húzom fel a lábamra a cipőmet, és sietősen bezárom az ajtót.

-Szia Morgen!- hallom a nevem a kerítés felől, és mikor odanézek egy bosszús Garettet látok a buzgón integető húgával együtt. Mosolyogva visszaintek Jennynek, és kelletlenül biccentek a bátyjának, mert még maradt bennem valamennyi udvariasság abból, amit Lauren olyan nehezen belémvert.

-Mi járatban vagy? Csak nem kéregetni indultál?- kérdi gúnyosan végignézve rajtam, kifejezve hogy nem díjazza a futónadrágom és a comközépig érő bő pólón együttesét.

Csak a szememet forgatom és szokásomhoz híven bemutatok neki, bár ez nem nyújt olyan kielégülést, mint mondjuk egy jókora pofon tenne, de egyelőre ezzel is megelégszem.

-És ti merre voltatok? Jenny nyugodtan mondd meg ha akaratod ellenére hurcolász magaddal ez az idióta- nézek a kislányra, aki aggódva kapkodja köztünk a tekintetét.

-Nem kényszerít- rázza meg a fejét kuncogva, és megöleli a bátyját, aki mosolyogva felkapja és egy puszit nyom az arcára.

-Lehet hogy számodra ez elképzelhetetlen, de az én családtagjaim nem akarnak eltűnni a közelemből- mondja, és akár a gyomromba is öklözhetett volna, és az sem fájt volna annyira mint ez az egy mondata.